My whole story

8 - A megoldás

"Most bemártsam vagy nem... jó barátként azt mondanám hogy nem ismerem
de nincs oly szülő ki gyermekét nem védené, és aggódva minden léptét soha nem féltené
ha bár most törik minden össze, valami azért maradjon örökre "

Ezt a részt egy nagyon kedves embernek írtam, aki ezt biztos hogy elolvassa (remélem) és nem tudom hogy miért haragszik, de bocsánatot kérek tőle, és nagyon fontos nekem, kérem becsülje meg azt a pluszt is amit adhattam.
- Florence! Kérlek ne rohanj el! - kiáltotta utánam John, és próbált utol érni, de még az ő édes szavai sem érdekeltek. A réttel ellentétes irányba menekültem, és a Phoenix park felé vitt a fejem. Útközben John is lemaradt, és közben azon gondolkodtam hogy írok egy könyvet arról hogy: hogyan tegyük tönkre az életünket. 1. legyünk szerelmesek. Gondoltam hogy író leszek, de ebben még nem vagyok biztos.

Ültem még egy kicsit egy padon a parkban. lassan már kisírtam magam, és igyekeztem összeszedni az energiám, és erőt vetni a dühömön, hogy vissza menjek, és Mariot végre a normális életébe zökkentsem. Elindultam visszafelé, a Phoenix parkból. Miközben megyek, megcsörren a telefonom. John hívott, de nem volt kedvem felvenni, végül is, miatta csináltam ezt a sok hülyeséget. Nemsokára egy üzenet is érkezett tőle:
" te meg hol vagy? Miért nem veszed fel a telefont?"
Erre se válaszoltam. Most kedvem lett volna láthatatlan lenni. Mintha minden ember látná bennem azt hogy mit éltem át, és lesajnálóan néznének rám, hogy milyen őrült vagyok, meg mit csináltam, de remélem Jullien még ezt nem kürtölte szét. Két rendőr is engem nézett, mintha ezért lecsuknának. Gyanúsan felém közeledtek, és engem tartottak közben szemmel. Lehet már mindenki tud róla. Egyre közelebb jöttek a rendőrök, és egyre nagyobb gyanúm volt hogy értem jöttek, végül megálltak előttem.

- Florence March?
- Igen! - feleltem... akkor mi van?
- Velünk kell jönnie!
- Miért?
- Mert elszökött otthonról vagy elveszett, és a szülei hiányolják! És John Grimesról van fogalma hogy jelenleg hol tartózkodik? - elkezdtek vonszolni kifelé a parkból
- Miért? Ő neki ebben mi köze?
- Tudomásom szerint ő is önnel együtt elszökött. 
- Ki jelentett minket fel?
- Jullien Dreamer. Ő a szülője esetleg gondviselője?
- Egyáltalán nem 

Most aztán, a fejem majdnem ketté repedt az idegességtől. Szóval én menjek vissza Londonba, John meg maradjon itt, és folytassa a karrierjét és neki minden meg van oldva? Aha... én ilyen könnyen nem adom magam! Ha eddig megoldottam, most ez tegye tönkre? Most meg csak Johnnal szeretnék lenni mikor az előbb még az se érdekelt mi van vele. Be ültettek egy rendőrautóba, szinte már úgy éreztem hogy be rugdostak (nagyon "kedvesek", és "figyelmesek"). 

- Akkor tud valamit John Grimesról vagy sem? - kérdezte vezetés közben
Most bemártsam vagy nem... jó barátként azt mondanám hogy nem ismerem, de haza kell mennie, biztos érte is aggódnak. Meg én is elmegyek...  Julliennek igaz van, fontos a karrierje, így megszólaltam:
- Igen.
- Tudja hogy jelenleg hol tartózkodik?
- Azt nem, de van egy tippem.
- Hol?
- Egy réten.
- Melyik réten?
- A Nightmare utcából egy kis földúton lehet oda jutni.
- Arra van egy rét? Nem hiszem... 
- Pedig tényleg!

A kocsiban töltött további idő szótlanul telt. Majd bevezettek a rendőrőrsre. És valamilyen kihallgató szobába vittek ahol mondták hogy " értesítették a szüleimet, és maradjak itt amíg vissza nem érkeznek" tök jó. Hát akkor itt a vége. Anyuéktól biztos kapok (nem is keveset). De ilyenkor még nem szabad feladni! megpróbáltam kimenni a szobából, hátha megszökhetek. Próbáltam úgy tenni mintha én is ide tartoznék, csak ez nehéz volt az egyenruha miatt. Így észre is vettek, majd vissza parancsoltak.
Kis idő múlva bejött egy őr hogy megnézze még mindig a helyemen vagyok-e, aztán el is ment. Mivel tudnék innen kiszabadulni? Szinte semmi nem volt a szobában csak egy óra. Elég unalmas volt. Volt még egy ablak is, csak sehogy se lehetett kinyitni. Majd támadt egy elég őrült ötletem...
Széttörtem az órát, és kiszedtem az egyik mutatót, amivel megpiszkáltam a kulcslyukat, és sikeren, 10 percnyi bajlódás után bezárult. Aztán a széttört órából, kivettem az elemet, és megdobtam vele az ablakot, ami széttört, és voltam olyan ügyes, hogy mint egy tűzijáték pattant szét az üveg, így egy szilánk beleállt a csuklómba, amit próbáltam kiszedni, de iszonyatosan fájt, és az üveg csörgésére, már hallottam a lépteket, amik az én szobám felé közelítettek, ezért sietve kimásztam az ablakon.

- Na neee... - mondtam magamnak, mikor megláttam hogy két emelet magasan vagyok - hogy meg fogom ezt még egyszer hálálni magamnak!

Kis téglákba kapaszkodva próbáltam lejjebb ereszkedni az épület oldalán, majd az első emeletnek a párkányának a szélére léptem, úgy hogy nehogy meglássanak, majd leugrottam a fűre. Szerencse hogy a rendőrőrsnek a hátsó részére nézett az ablak amin kimásztam, mert az elől még őrök is vannak.Egy gyönyörű helyen találtam magamat, mintha egy időre rácsok mögé zárták volna az életem, de most szabadjára engedték, hogy hagy folytassam, ott ahol a legjobban érezhetném magam, szomorúságom ellenére. Egy utcán sétáltam végig, amit kedvesen öleltek át a gyönyörű rózsaszín levelű, csak ilyenkor tavasszal virágzó fák. A fű, friss, üde zöld volt, mintha leestem volna az ablakból, és beütöttem volna a fejem, és az álmaimba roskadtam volna. Senki nem volt a környéken, csak egyedül én élveztem a tájat, mintha  csakis én mehetnék végig rajta, mert ez az út valamerre vezet. És ahogy elhagytam a kis gyönyörű fákat, megértettem, hogy miért is húzott erre az akaratom. Megérkeztem oda, ahol először csókolt meg John, a szívem is gyorsabban vert, és melegséget éreztem belülről, de most nem szerettem volna megállni, mert ma aludni is szeretnék valahol. Így a kis földúton felgyalogoltam Mario-hoz, de még mindig ott voltak Jullienék.

- Vissza jött a... - inkább nem írnám le mit mondott Jullien ez után 1. mert nagyon csúnyát 2. mondott olyat is amit azt se tudom mit jelent
- Mario beszélhetnénk? - kérdeztem 
- Aha - ne már, teljesen átvette Jullien stílusát, aki csak maga köré csavarja, hogy elüldözzön innen, aztán rögtön dobja.
- Most ide fogok költözni, de nincs hol laknom, és úgy gondoltam hogy jó lenne ha az apartmanba lenne helyem.
- Abba amibe eddig is voltatok?
- Ha lehet.
- Abba a jövő héten jönnek újabb vendégek, de van egy szoba amit nagyon ritkán vesznek meg, mert elég drága, mert jó nagy, meg szép, és kényelmes, az az apartman legszebb és legjobb szobája.
- Tökéletes lesz! - ahogy beszéltem vele, kezdett elmúlni a Jullien beszéd stílus, és vissza jött az igazi, kedves Mario - de most miért vagy együtt velük? - mutattam a Jedward énektanárjára, és a csapatra.
- Baj?
- Nekem nagyon.
- Miért?
- Mert Jullien kihasznál, és csak azért barátkozik veled hogy elkergessen innen, mert féltékeny hogy nem ő jár Johnnal.
- És most mit tegyek?
- Szakíts vele, mert azt hiszed szeret, de ha elmegyek, akkor majd össze töri a szíved.
- De ő tényleg szeret...
- Csak azt a látszatot akarja kelteni...
- Akkor szakítok vele - majd oda ment, hozzá, és tényleg megtette

De sajnos tökre kiakadt, és olyanokat vágott a fejemhez, hogy ha ezt hallanám valakiről, jó messzire elkerülném. De semmi kedvem nem volt konfliktusba keveredni, én megtettem amit szerettem volna, így  átmentem az apartmanba, ahol áthordtam a cuccaimat. Szomorú voltam mikor láttam hogy Anya gondosan kikészítette az én bőröndömet is, de csalódnia kellett, mert nem mentem. Gyorsa fölkaptam, és Mario valahogy megpróbálta leírni merre lehet az új szobám,kicsit bonyolult, de oda értem... nem igazából kettőször eltévedtem az épületben, majd a portás megszánt mikor látta hogy ötödjére megyek el előtte, és mindig más irányba tartok, így elmondta hogy merre találom. Ez kicsit pontosabb leírás volt, de végül megtaláltam. Izgultam hogy fehér legyen, mert az a kedvenc színem. Beléptem, és ott álltam vagy 5 percig az ajtóban, mert elakadt még a lélegzetem is

- Ilyen nincs! - mondtam magamnak, egyedül egy ekkora lakásban?

Mario most szórakozik vagy tényleg nincs kisebb szoba? Berendezkedtem, de annyi cuccom nem volt, hogy a polcokat megtöltsem, így néhány bútor üresen állt. De terveim szerint John is ide költözik. Tényleg John...

Így történt hogy kiléptem az apartman ajtaján, de nem tudom hogy John hol lakik... megnéztem, a réten, sehol. És éppen vissza a gyönyörű lakásomhoz tartottam, amikor megláttam egy ismerős autót... jajj ne! Majd kiszállt két ember, és amikor megláttak, egyből felismertek, én mozdulatlanul álltam a járdán.
- Mit művelsz itt?
- Anya? - kérdeztem... ilyen gyorsan visszajöttek Londonból?
- Ezt hogy gondoltad? Tudod mennyire aggódtunk? - igaza volt Johnnak - most beszállsz és haza megyünk!
- Anya!
- Nem érdekel, indulsz!
- Emlékszel mit mondtam miután elmentem tegnap?
- Igen.
- Sikerült Mariotól egy szobát kivenni.
- Majd szólunk neki hogy meggondoltad magad, na menjél!
- És a cuccaim nem kellenek?
- Hozd a bőröndöd, kikészítettem az ajtó elé még tegnap.
- Láttam, de azóta már berendezkedtem.
- Újra abba a lakásba?
- Nem, egy másikba.
- Akkor újra bepakolsz.
- Az sok időt elvesz... ha előbb szóltál volna... amúgy meg Mario az összes vendéget lemondta abba a szobába, amibe berendezkedtem, hogy ott tudjak maradni, és nekik adott egy másikat ami ugyanígy néz ki - nem teljesen igaz amit mondtam, de ha nem akarok elmenni?
- Akkor hogy mondjuk most meg neki hogy mégse ha már ennyit fáradozott?
- Ez az! Nem kell megmondani neki!
- De akkor észre veszi hogy elmentél, úgy hogy nem is szóltál neki!
- Vagy nem megyek el! - ezen egy ideig gondolkozott
- Most az egyszer... de mi lesz velünk? Hol találunk munkát itt?
- Ti nyugodtan haza mehettek.
- Ne már, most jöttünk vissza érted Londonból, most menjünk vissza? Ma már eleget utaztunk...
- Akkor erre az éjszakára maradhattok!
- Jó

Megöleltem Anyát, és végre minden megoldódott, már csak Johnt kéne előkeríteni valahonnan, de szerencsére megvan a mobilszáma (természetesen elmentettem). Gyorsan fel invitáltam a szüleimet, akik meglepődtek az óriási 4 személyes lakás láttán, majd boldogan néztem ki az ablakon, miközben Anyu összedobott valamit.
 Gyönyörű volt a naplemente, és végre éreztem a siker mámorító érzését, hogy mindent megoldottam. Bárcsak John is átélhetné velem ezt a pillanatot. Sajnos most ő megint a réten alszik. Eldöntöttem hogy lemegyek érte. Felhúztam a kis kabátomat, már majdnem kiléptem az ajtón amikor:
- Hova mész? - kérdezte Anyu
- Sétálni
Hazudtam. Tényleg ha Anyuék itthon vannak akkor Johnt hogy fogom iderángatni? De nem hagyhatom a réten... mindegy, akkor most tényleg sétálok egyet. Inkább úgy döntöttem meglátogatom Johnt, így a kis földúton igyekeztem felé. Már kezdett homályosodni, a naplemente után, így alig láttam valamit a sötét miatt.
-John -kiáltottam, de senki nem válaszolt - John - kiabáltam.

Ekkor a nyakamba ugrott valaki, és erősen ölelgetni kezdett, miközben simogatta a vállamat.
-John - mondtam inkább magamnak mint neki
Majd felnéztem rá, hogy biztos legyek benne, és nem csalódtam. Magához ölelt, viszonylag szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Újra boldognak éreztem magam, még boldogabbnak mint eddig, a mosolygást abba nem tudtam hagyni.
- Menjünk most máshová.
- Miért? - kérdeztem. Nekem itt, így is már tökéletes volt.
- Itt voltunk már eleget!
Kibújtam az ölelésből, és elindultunk valamerre. Féltem megfogni a kezét, így magamat próbáltam rábeszélni, de nem ment. John megelőzött, és elkapta a kezemet. Nem tudtam hová megyünk, mert nem én szerettem volna máshová menni, így John vezetett el egy árva kis padhoz, ahol nem ült senki. sokáig szótlanul ültünk, és néztük az elsuhanó autókat. Nem volt bátorságom megszólalni, belülről remegtem a félelemtől, mintha borzalmas hideg lenne, de mégis John jelenléte melegséggel nyugtatott. Aztán John elkezdett halkan magában énekelni, egy ismerős, gyönyörű dallamot:
- We sit here watching passing cars, here in the dark, headlights shine like, shooting stars, how beautiful you are - szomorúan hallatszott a dallam, és ezután is csend következett.- Tudod, rád egyeltalán nem úgy gondolok mint Johnra a Jedward-ből.- Hanem? - kérdezte aggódva- Hanem mintha átlagos lennél, bár a hírességed sok mindent meggátol, a kapcsolatunkat is.- Most mondjak le az énekesi pályáról?- Dehogy! Csak ennek ellenére is átlagosnak tűnsz... vagy még mindig nem tudtam felfogni hogy te vagy az a John Grimes.- És? Csak átlagos vagyok? Semmi különleges? Épp hogy elfogadható? - kérdezte szomorú szemekkel, mintha az élete végéig küzdött volna hogy nekem jó legyen, aztán meg azt mondom: ja, átlagos!.- Egy unalmas kilencedik nyaralás után, egy átlagos férfibe szeretnék bele? Szavakkal nem tudnám kifejezni hogy te nekem milyen vagy, mert erre nincs szó.- Akkor írd körül.- Nem tudom... ilyen kedves, és számomra a legfontosabb emberrel még nem találkoztam, de van benned valami nagyon különleges, de nem tudom hogy mi.- Legalább nem ovis szavakkal írtál le, tudod olyan: okos ügyes, aranyos, szép meg az ilyenek.- Szoktam verseket írni, amit szavakkal lehet. És ahhoz bő szókincs szükséges.- Verseket írsz?- Igen.- Milyeneket?- Mindenfélét... hogy minden érdeklődési körnek megfeleljen.- És nekem írtál már?- Egyet.- És tudod kívülről? Elmondod?- Nem tudom most így...- Akkor költesz eggyet?- Most?- Igen!- Miről?- Mindegy!- Jó, mindjárt - gondolkodtam mindenfélén, öt percig, majd megszólaltam, és igyekeztem a szavakat a fejemben tartani, nehogy útközben elfelejtsem - 
Volt hogy néhány szóval kedves akartam lenni
Próbáltam mérgemen is erőt vetni
De a csalódás, az nem kelmégse kímél, azért is ver
volt egyszer hogy megoldottuk de egyszer minden elveszik
a fáklyás menetet egyszer tönkre is teszik
hogy ha még nem lett volna lelkemnek kesergős gondja
döfjön belé egy kést
azzal vést egy hosszú rést
volt egyszer hogy megoldottuk de egyszer minden elveszik
a vérem kicsordul, a kedvem elcseszik
s lesöpörnek az életpadról
senki se kérdi: segítsek? hol?
hagynak a földön, s még belém rugnak
nagy kaján vigyorral arréb is futnak
szemem elől tűnik a táj
ezt érdemlem? Már így is fáj
volt egyszer hogy megoldottuk de egyszer minden elveszik
az élet nem mese mi hol nem volt-tal kezdődik.
- Mi zavar ennyire? - kérdezte aggódva John - minden egyes szóból a keserűséget hallom!
- Jullien!
- Valahogy éreztem! - elgondolkodott - most mit csináljak?
- Nem akarok beleszólni, mert úgyis az lesz, hogy én tettem tönkre mindent, és mindenért én leszek a felelős, Jullient se szeretném jobban magamra haragítani...
- Akkor te mit tennél? - és kezét a combomra helyezte. A gyomrom ugrott eggyet.
- Azonnal kirúgnám, mert te fontosabb lennél nekem!
- Tényleg?
- Tényleg!
Majd erőt vettem magamon és megcsókoltam. Keze a combomról, a hátamra vándorolt, amely gyengéd érintésekkel boldogította az életemet. Mintha újra a réten lennénk, minden eltűnt számomra, csak ő volt... és én...
Nagy fontosak a kommentek, így légyszives most se hagyjátok el őket!