My whole story

7 - Hogyan tovább?

" Volt olyan hogy megoldottuk, de egyszer minden elveszik"

- Anya... 
Valahogy el szerettem volna mondani az őrült tervemet. Elmondtam neki mindent, hogy itt szeretnék maradni...
- Megőrültél? - jött a válasz... 
- Akkor nem - mondtam ki helyette a választ... nincs kiút, eddig mindent rendesen megoldottunk, most mind hiába, egy utazással ketté vágja azt a szalagot, amivel együttes erővel összekötöttük magunkat Johnnal - ugye tudod hogy most rengeteg mindent elrontottál ezzel az egy szóval?
- Ne haragudj kislányom, de milyen ötlet ez? - elkezdett kiabálni - normális vagy? - kérdezte lenézően 

Kész... ennyi kellett hogy kitörjön belőlem az egy hét összes sérelme... zokogva vettem egy kabátot, felhúztam a cipőmet, és elindultam otthonról. anyáék így este felé már kezdtek csomagolni... ha ott maradtam volna az olyan lenne mintha az éltemet tenném egy bőröndbe, és elvinném egy olyan helyre ami jó messze áll a boldogságtól. Így inkább távolságot vettem a bőröndtől. Kiértem az apartmanból és megláttam Mario-t öltönyben (ami nagy szó, hogy nem 80-as évekbeli öltözetben jár) amint éppen elhagyja a kávézóját.

- Kész vagy a munkával? - kérdeztem tőle boldogan... fú, végre kész lett, és nemsokára hétvége. 
- Öhm... nem.
- Akkor szüneten vagy. - állapítottam meg.
- Nem! - mosolygott rám, mintha képtelen lenne kitalálni.
- Akkor?
- Hát... van egy kedves csaj - közölte velem. 
- Juj, és már van valami? Jártok?
- Még nem.
- És most hozzá mész... akkor menj, nem hátráltatlak!
- Oké, hello!
- Szia! 
Sajnos nekem most nincs kihez mennem, sőt még ötletem sincs hogy hova. Csak leültem egy padra Mario kávézója előtt. És mivel nagyon semmivel se volt elfoglalni magam, így a gondolatomba merültem. Most vissza menjek anyuékhoz? Nem akarok megfagyni éjszaka... így történt hogy elsétáltam az apartman kapujáig, de aztán eszembe jutott, hogy ilyen könnyen nem adom magam, főleg ha az életem további részéről van szó. Fontos hogy bátrak, és lelkileg erősek legyünk, így ezt ki fogom bírni, jobb életem lesz, és lesz mivel büszkélkedni, és nem törtem meg könnyen, így elindultam Mario kávézójának ellentétes irányba. Arra van egy kis liget féle, oda tévedtem.Ránézésre is megmondtam volna hogy hol vagyok (a sok "izgalmas" programban itt is voltunk "párszor") aztán bokrok, és fák alatt barangolva ráakadtam a kis rétre. Akkor mégis hazafelé húzott a lábam, mert a rétről egy kis földút és az utcánkban is vagyok. Ha John is kibírta, akkor nekem is menni fog. Csak egyszer kell szenvednem, azután majd életem végéig hálás leszek magamnak.

A hátamat a réten egy fának döntöttem, és próbáltam elaludni, Nem ment, kemény volt a föld, és csak lefelé csúsztam a kérgen, végül a földön kötöttem ki. Sehogy nem tudtam elaludni. Akkor ezt az éjszakát álmatlanul töltöm? Kezdett egyre jobban sötétedni, alig láttam már. Ahogy az ég is elvesztette világosságát, úgy hidegebb is lett. Fáztam, éhes voltam, nem tudtam aludni... aztán hangokat hallottam a hátam mögött, a levelek ütemes lépések alatt reccsentek meg. Felpattantam a földről, és a fa mögé húzódzkodva próbáltam elbújni az ember elől. Közelebb és közelebb jött, próbáltam mozdulatlan maradni, nehogy észre vegyen, még a fejemet se mertem hátra szegni hogy lássam ki jön. Aztán mikor elég közel ért hozzám, abba maradtak a lépések... akkor észre vett. Levegőt is csak apránként vettem ijedségemben.

- Ki van ott? - kérdezte az ember, férfi lehetett, a hangjából következtettem.
Úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem meghallja. Közelebb jött a férfi és oldalról rám nézett.
- Florence? - kérdezte... akkor biztos ismer, aztán ránéztem, és megnyugodtam.
- John!
- Mit keresel itt? Úgy látszik örökké csak bujdosni fogunk - leült mellém
- Holnapra remélem minden megoldódik - ráhajtottam a fejem a vállára
- Téged is kitettek? - kérdezte
- Nem, magamtól jöttem el.
- Miért?
- Mert holnap tudod haza mennénk, és kinek van kedve innen elmenni, hogy itt hagyja az életét! Így először még nem akartam itt éjszakázni, de belőled merítettem erőt, és ha te megtudod csinálni, így én is.
- De azt tudod hogy a szüleid betegre aggódják majd magukat, mert nem találnak meg, egy idegen városban! Értem nem kell... a szüleid gondolom most mindenhol keresnek, és rajtam kérik számon hogy hol voltál, meg hogy én rángattalak bele!
- Bevallom... rólad még nem beszéltem a szüleimnek, mert úgyse érdeklik mit csinálok, leszidnak emiatt, nem is érdeklik mi van velem, most se aggódnak annyira mint egy normális szülő tenné.
- Minden szülő aggódik ha elszökik a gyereke.
- Na mind egy... és te? Már nem is fogsz soha otthon aludni?
- Áh... ma még nem, majd holnap!
- Miért? Akkor elmegy Jullien?
- Én csak azt tudom ki nem megy el - és átkarolta a vállamat.
Én már annyira fáradt voltam hogy ott helyben szememre szállt az álom. Ha John nem lett volna ott, még mindig csak reszketnék a hidegtől, és próbálnék elaludni.

Reggel mikor felkeltem, a fejemet John ölében találtam, ő még aludt. Felültem, és azon kaptam magam, hogy éhes vagyok... fél napja nem ettem. Kicsit sétáltam még a réten, ételt nem tudtam keresni én egy városi lány vagyok, mi lesz ha mérgező bogyót találok? Aztán ráébredtem arra hogy Anyuék gondolom már elutaztak, az időérzékem szerint 10 óra lehet. Vagy Johnnak van igaza, és szét-izgulják magukat. Remélem az első... lefeküdtem a fűre, és elkezdtem pitypangokat fújni, amikor kis gyerek voltam, mindig ezt csináltam. Beletűztem egy szép kis virágot is a hajamba. Lassan John is felébredt, majd lefeküdt mellém. És csak mosolygott, majd azzal szórakozott hogy ő is egy kis virágot tűzött a hajába, és úgy viselkedett mint egy kislány. Nevetés közben a hátamra fordultam, és egy kis aranyos széncinegét láttam a fa levelei közt, aki éppen egy almát csipegetett. Alma... most jöttem rá hogy ez egy alma fa, én meg ezer éve nem ettem. Felálltam és szedtem egy piros, mosolygós almát. Mikor ezt John is észrevette, ő is szedett, de annak a hátulja rohadt volt, csak előröl tűnt szépnek, azt a gyümölcsöt el is dobta, majd szedett egy másikat, amit jobban szemügyre vett.
- Szerinted már elmentek? - kérdeztem, a fa alatt ülve, miközben ettem az almát.
- Kik?
- Anyuék.
- Azt nem tudom, de biztos vagyok benne hogy aggódnak miattad.
- Ezután jössz elintézni Mariónál a lakást?
- Most kihasználod a szeretetét?
- Nem... de tudja mennyire fontos ez nekem, ezért teszek meg ezért mindent. Na akkor jössz?
- Jó, jövök.
- Szuper.

Még megettük az almákat, amennyi belénk fért, aztán elindultunk a kis földúton abba az utcába ahol a Nightmare kávézó van. Útközben szokás szerint próbáltuk leporolni magunkat, John kiszedett a hajamból egy falevelet, és azt próbálgattuk hogy hogy fogjuk megkérni erre Mariot.
- Szia! Mario hol van? - kérdeztem az ismerős pincérfiútól Adamtől.
- Mario? Ma nem jött be dolgozni, tegnap se volt.
- Megcsinálta az összes dolgát?
- Nem, de nem is szólt ide hogy nem jön, mi is őt keressük, máskor mindig korán itt van és bent rendezi a papírokat, a számlákat meg mindent.
- Nekem tegnap azt mondta hogy egy csajhoz megy.
- Tényleg? Kihez?
- Azt nem mondta... vagyis nem kérdeztem. Hát akkor kérek egy limonádét.
- Gondoltam - hát ez van ha az ember limonádé függő, és mindenki megjegyzi, úgy hogy mondania se kell hogy mit kér.
- Én meg egy forró csokit - szólalt meg John is.
Leültünk egy kis asztalhoz, és azon tűnődtem hogy hol és kivel lehet most Mario. A fél várost ismerem, de valahogy senkivel nem tudnám elképzelni. Miután elfogyasztottuk azt amit rendeltünk, sétáltunk, mert haza nem mehettünk. Már 1-2 órával elmúlt dél, de nem voltunk éhesek, mert jól laktunk az almával. Délután hat lehetett, mikor már kezdett sötétedni, észre vettük Mariot, aki dohányzik. Mi? Mario sosem szokott cigizni. Majd észre vettük a mögötte levő társaságot is. Rossz helyre keveredett.
- Mario! - kiáltottam rá
- Mi van? - kérdezte... ilyen hangnemben még sose beszélt velem.
- Kik ezek? Mit csinálsz? - kitéptem a szájából a cigarettát.
- Ja... a barátnőm 
És magához húzott egy lányt, a többiek közül. Egy szőke, ismerős lány volt, aki gúnyosan mosolygott rám, aztán előjöttek a régi emlékeim, és eszembe jutott ki is ő... persze, csak ő keverhette ebbe a társaságba! A fogam erősen összezártam, a kezemet ökölbe húztam, és hihetetlenül mérges voltam arra az illetőre. Először az én életemet akarta tönkre tenni, most meg a nagybátyámét. De az én életemet nem tudta, mert akit tőlem el szeretett volna venni, az itt mellettem áll, és én is rengeteg mindent elvesztettem azért, hogy most itt álljon. A saját boldogságomat megtudtam védeni, de két életért már nem tudok küzdeni. Ő Jullien.

- Itt vagy? Te raboltad el Johnt 2 napra? - engem gyanúsít... most megtudnám ütni - Te neked meg fogalmad sincs hogy Edwardnak milyen egyedül koncertezni? És a szüleidnek mit kellett összehazudnia az újságoknak hogy miért nem voltál jelen - és John lába elé köpött... jól megalázta - ennyit a karrierednek... de legrosszabb hogy Edwardénak is miattad! - kaptam a kezemet, hogy most jól leütöm.
- Ne! - fogta meg az öklömet, mielőtt még Jullien t eltalálta volna - nem kell az erőszak.

Ne! Bezzeg ha Jullien akarna megütni engedné. Inkább nem akartam veszekedésbe kerülni, így sírva elszaladtam. Kivételese nem a rét felé, mert ott John megtalálna, és miatta vesztettem el a szüleimet, otthonom sincs, a nagybátyám rossz társaságba keveredett, jobb lesz John nélkül, mert miatta vesztettem el mindent, és ki tudja mit vesz el az élet ezután. 
- Florence! Kérlek ne rohanj el 
kiáltotta utánam John, és próbált utol érni, de még az ő édes szavai sem érdekeltek. A réttel ellentétes irányba menekültem, és a Phoenix park felé vitt a fejem. Útközben John is lemaradt, és közben azon gondolkodtam hogy írok egy könyvet arról hogy: hogyan tegyük tönkre az életünket. 1. legyünk szerelmesek...

Kommenteljetek, ha tetszett ez a rész is, a vélemények nagyon fontosak! A bal felső sarokban lehet szavazni!