5. fejezet - gyorsan a kávézóba
" A szívemben szomorúságtól felhők kezdtek dörögni... de akkor elkezdett a telefonom csörögni"
- Halló, ez itt Florence March telefonja. Igen? - kérdeztem illedelmesen (vagyis próbáltam annak tűnni)
Aztán jött az ő bemutatkozása, és el sem hiszem hogy hogy, de beleszólt az, akit egy ideje várok hogy szóljon bele a telefonba, és jelentkezzen, mert megőrülök, ha nem beszélhetek vele!!! És beleszólt, pont ő:
- Szia, John Grimes vagyok... csak azért hívtalak mert szeretném ha találkoznánk
Aztán jött az ő bemutatkozása, és el sem hiszem hogy hogy, de beleszólt az, akit egy ideje várok hogy szóljon bele a telefonba, és jelentkezzen, mert megőrülök, ha nem beszélhetek vele!!! És beleszólt, pont ő:
- Szia, John Grimes vagyok... csak azért hívtalak mert szeretném ha találkoznánk
A boldogságtól már majdnem ugráltam volna, de annyira hogy már a telefon esne ki a kezemből, azt viszont szegény hallaná, így nem feleltem semmit.
- Mondjuk ezt már mondtam - nevette el magát, de nem értette miért fagytam le, így inkább ő beszélt - most hol vagy? Ráérsz?
- Én? - szólaltam meg végre - a Dublini wax múzeumnál. Nem annyira sürgős, bármit megtennék hogy kiszabaduljak innen!
- Tényleg? Én itt vagyok a bácsikád kávézójába. Ide tudsz jönni?
- Öhm... oké, jó. Most?
- Nem baj? - kérdezte félve
- Nem, dehogy is! Mindjárt ott vagyok.
- Ki volt az? - kérdezte Apu
- Öhm - gondolkoztam, csak mondjak valakit, mert ha Johnt mondom el nem hiszik - Mario a kávézóba segítek neki jó? Tudjátok hogy sok a dolga.... - szívesen segítenék neki, de emiatt gyűlölöm magam, mert baromi sok dolga van, de igazságtalan is mert ott van John, és ilyen a szerelem első látásra sajnos - majd hazajövök, egyedül, nem kell megvárni...
- Jó, de nem nézzük végig? - próbált meggyőzni Anyu
- Sürgősen kellek - hazudtam... jaj remélem nem derül ki hogy egy rendkívül híres popsztárral lógok, aki John Grimes, Mario kávézójában, miközben szegény nagybácsi betegre dolgozza magát.
Próbáltam nagy léptekben elhaladni a viaszfigurák mellett, és amikor már a kiállítás végéhez értem, távolról megakadt a szemem, két ikren John és Edward ott állnak... Ne már, de cukik.... akkor nem egyedül leszek Johnnal? Több a semminél... elkezdtem rohanni hozzájuk, de idővel rájöttem hogy kicsit vaksi vagyok, mert az ott az ikrek viaszbábúja. Megakadt a szemem Johnon!
- Most hozzád jövök... - suttogtam a viaszbábúhoz, mosolyogva, de (gondolom) John már rég várakozik, végleg még ráun és elmegy onnan, igyekeztem kifelé, és rohantam ameddig tudtam Mario kávézójához.
Útközben a levegőm is beszorult, így az oldalamat fogva igyekeztem hozzá. Aztán mikor futva bekanyarodtam az utcába, ott ül John, kicsit bánatosan egy padon, meg vele egy kisebb csoport és beszélgetnek, de John kicsit bánatosan nézett maga elé, és nem vett részt a beszélgetésben. Aztán lelassítottam, hogy annyira ne izzadjak meg, meg nehogy még 5 óráig lihegjek (hogy nézne már ki?)... de kik azok, a kisebb összejövetel? Akik látszólag Johnhoz tartoznak? Ne már, mégse csak ketten leszünk? Mikor már kicsit közelebb értem, láttam hogy Edward is a társaság tagja, őt fölismerem (bárhonnan is) de a többiek azok meg kik? Na jó, majd kiderül (reméljük) oda sétáltam John elé, amire fölnézett, és elmosolyodott.
- Szia... sokat vártál rám? - kérdeztem tőle, mire a "Kisfaludi Társaság" (a nagy csoport) is rám nézett, jaj, kicsit elpirultam, mert szégyenlős vagyok, így hogy mindenki engem néz...
- Szia - suttogta nekem John - érted bármeddig itt ülnék, és várnék
A nagy pirulékonyságomban, még el is mosolyodtam, juj, ez nagyon cuki volt tőle, remélem tényleg nem várakoztattam meg őt... majd bementünk, és jött velünk az egész összejövetel, és kiderült hogy nem csak őt, hanem őket.
- Üljünk egy asztalhoz - ajánlotta fel egy lány, a "Kisfaludi társaság" egyik tagja mire elhúztam a számat... nem akartam beleszólni
- Tőlem - mondta egy feltűnően helyes fiú, mire összetoltak 3 nagy asztalt, és én a lány (aki felvetette a "jó" ötletet) meg John mellett ültem, előttem meg a helyes fiú ült, látszólag huszonvalahány éves, hát... idősebb nálam, de nekem itt van John!
- Nézd - vett elő egy papírt a mellettem ülő fiú, akivel most szívesebben lennék kettesben, vagyis John - ezt neked rajzoltam.
- Ez gyönyörű lett... -hirtelen most mit szóljak? Ez elképesztő, csodálatos...
- Gyönyörű - jegyezte meg John - ahogy te is... olyan szép voltál aznap, hogy muszáj volt lerajzoljalak mert amikor hiányoztál, tudom kevés idő telt el de amikor nem voltál velem, rá néztem... és hasonlít rád... tengerkék szem... szőke enyhén hullámos haj... és a gyengéd kéz...
Ellenőrizte rajzát, hogy tényleg hasonlít-e... és tényleg! Meg akart csókolni, de túl félénk volt hozzá, meg ott voltak a többiek is, így a kezembe adta a rajzát, amit egyből gondosan a kézitáskámba tettem, abba a zsebébe, amibe véletlenül se gyűrődne meg. John sokáig nézett még rám a két gyémánt szemével, én is rajta tartottam a szememet, amikor az előttem ülő helyes fiú meg nem szólalt:
- Pincér! - intette le Mario egyik dolgozóját, Adam-et
- Igen? - jött hozzánk
- Ki mit kér? - erre a kérdésre mindenki egyszerre válaszolt, de az előttem ülő, könnyen kiszűrte mindenkiét - egy pohár coca cola, limonádé, Amerikai csoki torta, ásvány víz, narancslé Johnnak nem kell mondania, így is tudom hogy forrócsoki, te? - jutott a sor hozzám.
- Én is egy limonádét - mondtam
- Akkor még egy limonádé lesz - hadarta, szegény Adam alig tudta leírni a "Kisfaludi Társaság" rendelését. Majd az ismerős "egy limonádét" mondatra felkapta a fejét, sokat találkoztunk, és sokat hallotta ezt a mondatot tőlem, ugyanis limonádé fan vagyok!
- Florence! Szia! Újra ide jöttetek? - fordult hozzám
- Igen. - válaszoltam.
- Majd beszélünk még, na megyek a sok rendeléseteket kihozni. - rövid beszélgetés volt, de azért jó volt vele találkozni, Mario után a legkedvesebb dolgozó itt!
- Florence? - ismételte meg a nevet az előttem ülő fiú - Florence March?
- Igen. - bólogattam mosolyogva
- Veled beszéltem akkor a telefonba tegnap... nem?
- Ha Joe Tiren vagy, akkor igen.
- Úgy hívnak - kezet fogtunk - a telefonból a hangod alapján nem tűntél ennyire szépnek - ez bók? Vagy csak a hangom béna... remélem bók... remélem, mert akkor...
- Köszönöm - hátha jót jelent... hátha. Azért legyünk inkább optimisták...
- Ki megyek a mosdóba mindjárt jövök- mondta nekem, majd felállt, és John elsétált az asztaltól.
- Szép lett a rajza - szólalt meg a mellettem ülő csaj
- Igen, szépen rajzol - dicsértem meg én is, mire gúnyosan elmosolyodott
- Tudom hogy szeretnél vele összejönni - nem válaszoltam... végül is mit kellett volna? - de nem lehet...
- Miért? - most mi van? Miért így bánik velem? Mit tettem ellene?
- Mert ebbe a társaságba csak a dolgozók és az ikrek tartoznak! csak Jedward és mi, senki más nem kell, Johnnak fontosabb a karrierje mint a szerelmi élete.
- Te mit dolgozol velük? És a neved? Hogy hívnak? - próbáltam kedvesen terelni a témát.
- Jullien Dreamer. Te?
- Én Florence March.
- Akkor Florence drága, menj el innen, mert semmi szükség rád... A semmiből csak idejössz, és azt hiszed te vagy az úr, és kisajátítod John-t? A fiúkra rajongók milliói várnak, és szeretnének velük találkozni, és jössz te aki elveszed tőlük, összetöröd az álmaikat?
- Ha ennyire nem láttok szívesen, elmehetek - sírni kezdtem, ki nem tette volna ezt, ha kitagadják, és elküldik őt ismeretlenek, mert szerelmes - igazad van... de mond el az igazat Johnnak, hogy nem magamtól mentem el! Ő se lesz nagyon elragadtatva, de legalább nem nekem kell a szemébe mondani, és szégyenkezni előtte...
- Menj csak, eddig se volt szükség rád - kiabált rám "kedvesen" majd öltözni kezdtem.
Rosszabbul alakult a program mint hittem! Az apartmanunk felé menekültem, sírva de így könnycseppekkel teli arccal nem akartam hazamenni, még világos volt, így elbandukoltam egy kis mező felé, és leültem a fűre. szerencsére csak előző Szerdán esett, így nagyon nem volt sáros a föld, így nem kellett aggódni, hogy amikor leülök saras lenne a nadrágom. Néztem a napsugarakat, ahogy hívogatóan próbáltak csalogatni a jókedvre, és miért lenne okom a szomorúságra? Úgy is ő menne Los Angeles-be, én meg mehetnék vissza Londonba, hogy oldjuk meg? Sehogy! Akkor is sírnék, de most... akkor már jobban beleszeretnék Johnba, így még szomorúbb lenne az elválás... és hogy mondanám meg Anyuéknak? Anya... tudod, az a popsztár: John Grimes a barátom... azt hinnék szívtam, de ha azt hinném hogy járunk akkor már megbolondultam... egy sztárral? Hogy? Igaza volt Jullien-nek, csak bajt hoznék a fejükre... megértem hogy kiáll értük, végül is egy ilyen unalmas lány legyen fontosabb, egy mozdulattal letöröltem a könnyeimet, majd a fejemet ráhajtottam a térdemre, és a kezemmel körbe öleltem a lábamat, és nagyot sóhajtottam, próbáltam erőt vetni a könnyemen. Ekkor valaki leült mögém, és a vállamra támasztotta az állát miközben lehúzta rólam a sapkát, és adott egy puszit a fejem tetejére. A kedves érintéséből már tudtam hogy ki ő, de nem szóltam hozzá, csak támasztottam a fejem a térdeimen.
- Miért mentél el? - suttogta a fülembe ő... a világ leg romantikusabb embere aki mindent feladna, értem... miért értem? Miért jött vissza? Ő John...
Nem válaszoltam semmit, csak hátra dőltem, és a hátamat a mellkasának döntöttem, miközben néztem a naplementét... bár ne érne véget ez a pillanat... örökké vele akarok lenni, kettesben, nem kell senki más, csak ő és én, és lenne egy boldog életem...
- Ott hagytad a limonádédat! - még mindig nem válaszoltam, annyira el voltam keseredve, hogy még megszólalni is nehezemre esett - de a legrosszabb hogy még engem is!
Az utolsó mondatot, már nem bírtam, ki, így könny gyűlt a szemembe. Felnéztem, (mert magasabb nálam) hogy lássam a két csillogó szemét ő is rám nézett, szomorúan. Majd közelebb hajolt hozzám, bal kezével átkarolt, és magához húzott, és megcsókolt. Becsuktam a szememet, és eltűnt a gyönyörű táj, de nem baj, mert a szomorúságból kitört belőlem a boldogság, és melegséggel árasztotta el a testemet, és még több reménnyel... mégis inkább ezt a pillanatot nem felejteném el. John kedvesen simogatta a karomat, majd éreztem hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. Majd a fülemhez hajolt, és már nem csókolt tovább...
- Miért hagytál ott? Tudod mennyire elkeseredtem mikor mondták hogy itt hagytál? Mennyit kerestelek... az apartmanban, Mario-nál, az utcán. Bevallom ide én is elkeseredségemben jöttem. Mikor kisebb voltam, mindig ide jöttem ha rossz kedvem volt. Vagy csak a szerelem vezetett most ide... - suttogta, szomorúan a fülembe
Megint jött a némaság. Nem én hagytam ott, hanem Jullien üldözött el onnan... nincs kedvem árulkodni... ezért nem is fogok. Részben azért igaza volt, mert ez a fiúk karrierje, és ha John megtudná hogy ő kergetett el ide, akkor talán kirúgná, és a fiúk karrierje fontosabb!
- Menjünk vissza mindjárt lemegy a nap, és a szüleid aggódnak, ha nem érsz haza -
kelt fel John, de még mindig fogta a kezemet amivel felsegített a földről. A kezembe nyújtotta a sapkámat, amit gyorsan felvettem, mert kezd esteledni, és már hideg is van (a tavasz még nem igazi, forró nyár) leporolta a nadrágomat. Kicsit már a fogam is vacogott, amit John is észre vett így átkarolta a vállamat, és picit magához húzott, így próbált felmelegíteni.
- Mikor látlak újra? Gyere el még a héten, mert nemsokára megyünk vissza Londonba. Csak egy hétre jöttünk nyaralni
- Igyekszem jönni amikor tudok - ígérte John.
Vissza értünk a rétről az utcába. Hazafelé sétáltunk, John a kávézó felé, én meg az apartmanhoz, szerencsére nagyon közel vannak egymáshoz, így egy irányba tudtunk menni. Beértünk a Nightmare utcába (ha az apartmant, a kávézót és a munkamániás Mario-t is így hívják, és ez egy kis utca, kb minden csak Nightmare, gy az utca is az lett 5 éve. Büszke vagyok Mario-ra hogy egy utcát is elneveztek róla. Ott állt a kávézó előtt a "Kisfaludi Társaság" majd messziről kiabált már Johnhoz Jullien, nagyon mérges hangon, hogy még én is megijedtem!
- Hol voltál te? Az a lány neked fontosabb mint a saját karriered? Az öcsédét is elrontod így... normális vagy?
Futott oda hozzá. Ez bolond? Hátba csapta Johnt! Még el sem köszöntünk egymástól. Szegény, jól meg fogja kapni Jullien-től! Letöröltem a könnyeimet, így mentem fel haza, hogy ne látszódjon mi is történt valójában. Ha a szüleim tudnák...
Kommenteljetek ha jó volt a rész, vagy véleményezzétek! Nekem ez az egyik kedvenc részem... fent a bal felső sarokban szavazzatok hogy kivel jöjjön össze Florence! Olyat olvassatok, amit ti is szeretnétek :)
- Öhm... oké, jó. Most?
- Nem baj? - kérdezte félve
- Nem, dehogy is! Mindjárt ott vagyok.
- Ki volt az? - kérdezte Apu
- Öhm - gondolkoztam, csak mondjak valakit, mert ha Johnt mondom el nem hiszik - Mario a kávézóba segítek neki jó? Tudjátok hogy sok a dolga.... - szívesen segítenék neki, de emiatt gyűlölöm magam, mert baromi sok dolga van, de igazságtalan is mert ott van John, és ilyen a szerelem első látásra sajnos - majd hazajövök, egyedül, nem kell megvárni...
- Jó, de nem nézzük végig? - próbált meggyőzni Anyu
- Sürgősen kellek - hazudtam... jaj remélem nem derül ki hogy egy rendkívül híres popsztárral lógok, aki John Grimes, Mario kávézójában, miközben szegény nagybácsi betegre dolgozza magát.
- Most hozzád jövök... - suttogtam a viaszbábúhoz, mosolyogva, de (gondolom) John már rég várakozik, végleg még ráun és elmegy onnan, igyekeztem kifelé, és rohantam ameddig tudtam Mario kávézójához.
Útközben a levegőm is beszorult, így az oldalamat fogva igyekeztem hozzá. Aztán mikor futva bekanyarodtam az utcába, ott ül John, kicsit bánatosan egy padon, meg vele egy kisebb csoport és beszélgetnek, de John kicsit bánatosan nézett maga elé, és nem vett részt a beszélgetésben. Aztán lelassítottam, hogy annyira ne izzadjak meg, meg nehogy még 5 óráig lihegjek (hogy nézne már ki?)... de kik azok, a kisebb összejövetel? Akik látszólag Johnhoz tartoznak? Ne már, mégse csak ketten leszünk? Mikor már kicsit közelebb értem, láttam hogy Edward is a társaság tagja, őt fölismerem (bárhonnan is) de a többiek azok meg kik? Na jó, majd kiderül (reméljük) oda sétáltam John elé, amire fölnézett, és elmosolyodott.
- Szia... sokat vártál rám? - kérdeztem tőle, mire a "Kisfaludi Társaság" (a nagy csoport) is rám nézett, jaj, kicsit elpirultam, mert szégyenlős vagyok, így hogy mindenki engem néz...
- Szia - suttogta nekem John - érted bármeddig itt ülnék, és várnék
A nagy pirulékonyságomban, még el is mosolyodtam, juj, ez nagyon cuki volt tőle, remélem tényleg nem várakoztattam meg őt... majd bementünk, és jött velünk az egész összejövetel, és kiderült hogy nem csak őt, hanem őket.
- Üljünk egy asztalhoz - ajánlotta fel egy lány, a "Kisfaludi társaság" egyik tagja mire elhúztam a számat... nem akartam beleszólni
- Nézd - vett elő egy papírt a mellettem ülő fiú, akivel most szívesebben lennék kettesben, vagyis John - ezt neked rajzoltam.
- Ez gyönyörű lett... -hirtelen most mit szóljak? Ez elképesztő, csodálatos...
- Gyönyörű - jegyezte meg John - ahogy te is... olyan szép voltál aznap, hogy muszáj volt lerajzoljalak mert amikor hiányoztál, tudom kevés idő telt el de amikor nem voltál velem, rá néztem... és hasonlít rád... tengerkék szem... szőke enyhén hullámos haj... és a gyengéd kéz...
Ellenőrizte rajzát, hogy tényleg hasonlít-e... és tényleg! Meg akart csókolni, de túl félénk volt hozzá, meg ott voltak a többiek is, így a kezembe adta a rajzát, amit egyből gondosan a kézitáskámba tettem, abba a zsebébe, amibe véletlenül se gyűrődne meg. John sokáig nézett még rám a két gyémánt szemével, én is rajta tartottam a szememet, amikor az előttem ülő helyes fiú meg nem szólalt:
- Pincér! - intette le Mario egyik dolgozóját, Adam-et
- Igen? - jött hozzánk
- Ki mit kér? - erre a kérdésre mindenki egyszerre válaszolt, de az előttem ülő, könnyen kiszűrte mindenkiét - egy pohár coca cola, limonádé, Amerikai csoki torta, ásvány víz, narancslé Johnnak nem kell mondania, így is tudom hogy forrócsoki, te? - jutott a sor hozzám.
- Én is egy limonádét - mondtam
- Akkor még egy limonádé lesz - hadarta, szegény Adam alig tudta leírni a "Kisfaludi Társaság" rendelését. Majd az ismerős "egy limonádét" mondatra felkapta a fejét, sokat találkoztunk, és sokat hallotta ezt a mondatot tőlem, ugyanis limonádé fan vagyok!
- Florence! Szia! Újra ide jöttetek? - fordult hozzám
- Igen. - válaszoltam.
- Majd beszélünk még, na megyek a sok rendeléseteket kihozni. - rövid beszélgetés volt, de azért jó volt vele találkozni, Mario után a legkedvesebb dolgozó itt!
- Florence? - ismételte meg a nevet az előttem ülő fiú - Florence March?
- Igen. - bólogattam mosolyogva
- Veled beszéltem akkor a telefonba tegnap... nem?
- Ha Joe Tiren vagy, akkor igen.
- Úgy hívnak - kezet fogtunk - a telefonból a hangod alapján nem tűntél ennyire szépnek - ez bók? Vagy csak a hangom béna... remélem bók... remélem, mert akkor...
- Köszönöm - hátha jót jelent... hátha. Azért legyünk inkább optimisták...
- Ki megyek a mosdóba mindjárt jövök- mondta nekem, majd felállt, és John elsétált az asztaltól.
- Szép lett a rajza - szólalt meg a mellettem ülő csaj
- Igen, szépen rajzol - dicsértem meg én is, mire gúnyosan elmosolyodott
- Tudom hogy szeretnél vele összejönni - nem válaszoltam... végül is mit kellett volna? - de nem lehet...
- Miért? - most mi van? Miért így bánik velem? Mit tettem ellene?
- Mert ebbe a társaságba csak a dolgozók és az ikrek tartoznak! csak Jedward és mi, senki más nem kell, Johnnak fontosabb a karrierje mint a szerelmi élete.
- Te mit dolgozol velük? És a neved? Hogy hívnak? - próbáltam kedvesen terelni a témát.
- Jullien Dreamer. Te?
- Én Florence March.
- Akkor Florence drága, menj el innen, mert semmi szükség rád... A semmiből csak idejössz, és azt hiszed te vagy az úr, és kisajátítod John-t? A fiúkra rajongók milliói várnak, és szeretnének velük találkozni, és jössz te aki elveszed tőlük, összetöröd az álmaikat?
- Ha ennyire nem láttok szívesen, elmehetek - sírni kezdtem, ki nem tette volna ezt, ha kitagadják, és elküldik őt ismeretlenek, mert szerelmes - igazad van... de mond el az igazat Johnnak, hogy nem magamtól mentem el! Ő se lesz nagyon elragadtatva, de legalább nem nekem kell a szemébe mondani, és szégyenkezni előtte...
- Menj csak, eddig se volt szükség rád - kiabált rám "kedvesen" majd öltözni kezdtem.
- Miért mentél el? - suttogta a fülembe ő... a világ leg romantikusabb embere aki mindent feladna, értem... miért értem? Miért jött vissza? Ő John...
Nem válaszoltam semmit, csak hátra dőltem, és a hátamat a mellkasának döntöttem, miközben néztem a naplementét... bár ne érne véget ez a pillanat... örökké vele akarok lenni, kettesben, nem kell senki más, csak ő és én, és lenne egy boldog életem...
- Ott hagytad a limonádédat! - még mindig nem válaszoltam, annyira el voltam keseredve, hogy még megszólalni is nehezemre esett - de a legrosszabb hogy még engem is!
Az utolsó mondatot, már nem bírtam, ki, így könny gyűlt a szemembe. Felnéztem, (mert magasabb nálam) hogy lássam a két csillogó szemét ő is rám nézett, szomorúan. Majd közelebb hajolt hozzám, bal kezével átkarolt, és magához húzott, és megcsókolt. Becsuktam a szememet, és eltűnt a gyönyörű táj, de nem baj, mert a szomorúságból kitört belőlem a boldogság, és melegséggel árasztotta el a testemet, és még több reménnyel... mégis inkább ezt a pillanatot nem felejteném el. John kedvesen simogatta a karomat, majd éreztem hogy egy könnycsepp gördül végig az arcán. Majd a fülemhez hajolt, és már nem csókolt tovább...
- Miért hagytál ott? Tudod mennyire elkeseredtem mikor mondták hogy itt hagytál? Mennyit kerestelek... az apartmanban, Mario-nál, az utcán. Bevallom ide én is elkeseredségemben jöttem. Mikor kisebb voltam, mindig ide jöttem ha rossz kedvem volt. Vagy csak a szerelem vezetett most ide... - suttogta, szomorúan a fülembe
Megint jött a némaság. Nem én hagytam ott, hanem Jullien üldözött el onnan... nincs kedvem árulkodni... ezért nem is fogok. Részben azért igaza volt, mert ez a fiúk karrierje, és ha John megtudná hogy ő kergetett el ide, akkor talán kirúgná, és a fiúk karrierje fontosabb!
- Menjünk vissza mindjárt lemegy a nap, és a szüleid aggódnak, ha nem érsz haza -
kelt fel John, de még mindig fogta a kezemet amivel felsegített a földről. A kezembe nyújtotta a sapkámat, amit gyorsan felvettem, mert kezd esteledni, és már hideg is van (a tavasz még nem igazi, forró nyár) leporolta a nadrágomat. Kicsit már a fogam is vacogott, amit John is észre vett így átkarolta a vállamat, és picit magához húzott, így próbált felmelegíteni.
- Mikor látlak újra? Gyere el még a héten, mert nemsokára megyünk vissza Londonba. Csak egy hétre jöttünk nyaralni
- Igyekszem jönni amikor tudok - ígérte John.
Vissza értünk a rétről az utcába. Hazafelé sétáltunk, John a kávézó felé, én meg az apartmanhoz, szerencsére nagyon közel vannak egymáshoz, így egy irányba tudtunk menni. Beértünk a Nightmare utcába (ha az apartmant, a kávézót és a munkamániás Mario-t is így hívják, és ez egy kis utca, kb minden csak Nightmare, gy az utca is az lett 5 éve. Büszke vagyok Mario-ra hogy egy utcát is elneveztek róla. Ott állt a kávézó előtt a "Kisfaludi Társaság" majd messziről kiabált már Johnhoz Jullien, nagyon mérges hangon, hogy még én is megijedtem!
- Hol voltál te? Az a lány neked fontosabb mint a saját karriered? Az öcsédét is elrontod így... normális vagy?
Futott oda hozzá. Ez bolond? Hátba csapta Johnt! Még el sem köszöntünk egymástól. Szegény, jól meg fogja kapni Jullien-től! Letöröltem a könnyeimet, így mentem fel haza, hogy ne látszódjon mi is történt valójában. Ha a szüleim tudnák...
Kommenteljetek ha jó volt a rész, vagy véleményezzétek! Nekem ez az egyik kedvenc részem... fent a bal felső sarokban szavazzatok hogy kivel jöjjön össze Florence! Olyat olvassatok, amit ti is szeretnétek :)
