My whole story

2. fejezet - első találkozás

"Ki tudja megjósolni előre a nagy őt? De én mikor megláttam már tudtam a jövőt"

De akkor valaki benyitott, és nem Apa volt, mert ő anyáék szobájába rendezkedett... de semmi ok nem volt hogy megijedjünk, csak az uncsi nagybácsi, Mario, aki vezeti az apartmant, meg a Nightmare kávézót. Ő az aki mindig túl színes cuccokba jár (kicsit leregadt a 80-as éveknél) és most jött üdvözölni minket.

- Fú, egy pillanatra megijedtem! - nyugodt meg Anyu - Hello!

Aztán jött az ölelés, szia, pusz, pusz, hogyvagy, de megnőttél stb. aztán kérdezősködtem a buliról, de anyáék egyből ráragadtak a hülye kérdésekre (de legalább ezzel kapcsolatban) :

- Bizonságos lesz? Mi lesz hogyha eldurvul a buli?

- Én majd külön figyelek Florencre. Jó?

- Megköszönném.

Nee! Olyan mintha el szeretnék menni, erre pórázon kötnek! Anyu! Hahó, ez Mario kávézója! Juj, ne ciki lesz, tökre, ott fog lógni rajtam végig... aztán ijedtemben a könyveimbe menekültem, amit aztán ki is olvastam az éjszaka alatt. Aztán benyitott hozzám Mario, mikor már a szüleim aludtak! Mit keres ez itt? Szóval még éjjeli felügyeletet is rendeltek? 

- Ezentúl rajtam fogsz lógni, mert holnap egy kis szolid helyre megyek, mert olyan uncsi amúgy is minden?

- Nem! Csak... tudod milyenek a szülők, megígértem, megnyugodtak, de nem fogok holnap rajtad lógni, még csomó iratot el kell intéznem meg még a szállítás is... na mind egy, és aztán meg a bulit is kordába kell tartani, lesz elég dolgom, szóval, nem foglak dedósként kezelni, ezzel nekem is bajom volt... főleg, én rock koncertre akartam menni, egy ismeretlen helyre...

- Az durvább - huh, valaki megért engem!! - És ezt pont az éjszaka közepén szeretted volna elmondani?

- Bocs, de ha nem mondom el, egész éjszaka aggódni fogsz emiatt, és akkor meg úgy nem tudnál aludni!

- Akkor mond el előbb!

- Most alszanak a szüleid, másképp hogy tudnék belógni hozzád? Amúgy is elköszöntem, és furcsa lenne ha vissza jönnék, veled beszélni, és hogy még inkább ne tűnjön gyanúsnak, haza kísérlek, éjfélkor!

- Ne! Most ígérted meg hogy békén hagysz!

- De így azt hiszik, tényleg vigyázok rád, másképp hogyan bizonyítsam?

- Jó, legyen!

- Akkor hagylak aludni, és bocsi hogy felébresztettelek!

- Oké, hello!

Másnap délelőtt ugyanaz volt a program, mint eddig 9 éve... de szerencsére (újra) elmentünk a Phoenix parkba, kirándulni, ami amúgy meg gyönyörű hely! Ez a kép kicsit régebben készült, de ott! Ez talán a legjobb benne, az utazásban. Aztán délután ment a készülődés, szerencsére gyorsan megtaláltam a megfelelő ruhát, kényelmes, kicsit visszafogott, de szép is :) A hajamat is próbáltam valahogy rendezgetni, a sminkem is korrigáltam, Anyuék is valami ilyen kis visszafogott ruhára gondoltak (ezzel is bizonyítom, hogy nem vadóc est lesz!) Aztán apu megjegyezte hogy: olyan vagyok mint egy kis masnis ajándék csomagolás! Nem tudom... ez jónak számít? Mindenesetre jól esett (ha ezt jónak szánta) de amúgy se érdeklik a ruhák, szóval hagytam. Aztán megjött maga a 80-as évek, divatja! Mario... elég fiatalnak néz ki,  30 éves (Júniusban lesz 31) Anyu és ő közte 7 év van. Sok! Mondjuk semmi bajom azzal hogy nem rég volt fiatal, mert ő az az egy aki megérti a fiatalokat! Akkor ott tartottunk hogy bejött:
- Hello, készülsz?
- Igen, jó lesz így?
- Mint egy masnis ajándék csomagolás! - kicsit nevetve kérdőn néztem rá - jó, beszéltem apáddal, és leírt kb, amúgy jó, szép vagy!
- Aha! Szóval ez jót jelent!
- Valami olyasmi... és én? Kettő közül nem tok' választani, lila vagy zöld?
Tényleg, az ő ruhájára még rá se néztem! Színes... színes... színes... akkor így kb. én is leírtam őt. Oldalra zselézte a barna haját, hogy kicsit elegánsabb legyen, aztán fölvett egy kis színes ruhát...

- Zöld... mindenképpen!
- Miért? A másikkal mi a baj?
- Bocs, de olyan mintha lehányt volna egy lila póni....
- Mondja ezt az ajándék csomagolás.... Jó, várj amíg át öltözöm, és aztán majd elkísérlek a kávézóhoz! - zárt ki a szobámból
- Mi? De úgy volt hogy csak visszafelé kísérsz! - beszéltem hozzá az ajtón át
- Most így lesz, így fognak hinni a szüleid! Akarod hogy egész úton a nyomodba legyek?
- Nem!
- Akkor viszont meg kell értened! Csak a sarokig megyünk, aztán ígérem békén hagylak! Amúgy meg mi bajod azzal hogy mutatkoznod kell velem? Akkora ciki vagyok?
- Nem, dehogy is, de már mennék, most meg kell várnom amíg a páva átöltözik - tényleg páva... jobban érdekli őt a divat mint engem...
- Milyen páva? Hidd el amíg én oda nem érek, addig nem kezdődik, mert én vagyok a házigazda - jó, igaza van 1 pont oda
- Miért? Beszéddel nyitod meg vagy mi másért a te jelenlétedtől kezdődne? - válaszoltam makacsul, mert köpni nyelni nem tudtam, mert igaza volt.
- Csak! Na jó lesz? - jött ki a szobámból.
Elbúcsúztunk a szüleimtől, próbáltam feltüntetni hogy ketten megyünk oda, és úgy is jöbünk majd vissza. Akkor elindultunk... kettesben. Mario olyan fiatal, hogy akár még a bátyámnak, vagy barátomnak is lehetne mondható. Rövidesen oda értünk, mert ne tartott sokáig az út. Ahol a bejárat volt, ott rögtön elváltunk, mintha csak véletlenül jöttünk volna egyszerre, ő köszöntött néhány embert, én meg próbáltam a táncparketthez jutni. Semmit nem változott a hely, mióta pontosan 1 éve itt nem jártunk. A kis rockos díszítések, a színpad, a menő asztalok, és székek, meg a pult, amin a sütiket, kávékat, ilyesmiket adnak ki! Aztán jöttek a fellépők... én nem is figyeltem a zenére, csak táncoltam, jól éreztem magam, és néha lenyomtam 1 kis limonádét. Aztán kezdtek ismerős számok jönni, két ismerős hangtól, elkezdtem énekelni a szöveget, fogalmam sem volt hogy honnan tudom a szövegét, aztán felpillantottam a színpadra. Jujj! Ez a Jedward!

 Először láttam őket, és máris beleszerettem Johnba... nyomultam előre, és végig énekeltem, meg táncoltam az egészet! Aztán mikor véget ért, lejöttek a színpadról, és fényképet, meg aláírást osztogattak! Én is kértem, sokaaat! majd mikor kész lett, John, egyből hozzám szólt....


Komi ha ez is tetszik, vagy véleményezzétek :)