8 - A megoldás

"Most bemártsam vagy nem... jó barátként azt mondanám hogy nem ismerem
de nincs oly szülő ki gyermekét nem védené, és aggódva minden léptét soha nem féltené
ha bár most törik minden össze, valami azért maradjon örökre "

Ezt a részt egy nagyon kedves embernek írtam, aki ezt biztos hogy elolvassa (remélem) és nem tudom hogy miért haragszik, de bocsánatot kérek tőle, és nagyon fontos nekem, kérem becsülje meg azt a pluszt is amit adhattam.
- Florence! Kérlek ne rohanj el! - kiáltotta utánam John, és próbált utol érni, de még az ő édes szavai sem érdekeltek. A réttel ellentétes irányba menekültem, és a Phoenix park felé vitt a fejem. Útközben John is lemaradt, és közben azon gondolkodtam hogy írok egy könyvet arról hogy: hogyan tegyük tönkre az életünket. 1. legyünk szerelmesek. Gondoltam hogy író leszek, de ebben még nem vagyok biztos.

Ültem még egy kicsit egy padon a parkban. lassan már kisírtam magam, és igyekeztem összeszedni az energiám, és erőt vetni a dühömön, hogy vissza menjek, és Mariot végre a normális életébe zökkentsem. Elindultam visszafelé, a Phoenix parkból. Miközben megyek, megcsörren a telefonom. John hívott, de nem volt kedvem felvenni, végül is, miatta csináltam ezt a sok hülyeséget. Nemsokára egy üzenet is érkezett tőle:
" te meg hol vagy? Miért nem veszed fel a telefont?"
Erre se válaszoltam. Most kedvem lett volna láthatatlan lenni. Mintha minden ember látná bennem azt hogy mit éltem át, és lesajnálóan néznének rám, hogy milyen őrült vagyok, meg mit csináltam, de remélem Jullien még ezt nem kürtölte szét. Két rendőr is engem nézett, mintha ezért lecsuknának. Gyanúsan felém közeledtek, és engem tartottak közben szemmel. Lehet már mindenki tud róla. Egyre közelebb jöttek a rendőrök, és egyre nagyobb gyanúm volt hogy értem jöttek, végül megálltak előttem.

- Florence March?
- Igen! - feleltem... akkor mi van?
- Velünk kell jönnie!
- Miért?
- Mert elszökött otthonról vagy elveszett, és a szülei hiányolják! És John Grimesról van fogalma hogy jelenleg hol tartózkodik? - elkezdtek vonszolni kifelé a parkból
- Miért? Ő neki ebben mi köze?
- Tudomásom szerint ő is önnel együtt elszökött. 
- Ki jelentett minket fel?
- Jullien Dreamer. Ő a szülője esetleg gondviselője?
- Egyáltalán nem 

Most aztán, a fejem majdnem ketté repedt az idegességtől. Szóval én menjek vissza Londonba, John meg maradjon itt, és folytassa a karrierjét és neki minden meg van oldva? Aha... én ilyen könnyen nem adom magam! Ha eddig megoldottam, most ez tegye tönkre? Most meg csak Johnnal szeretnék lenni mikor az előbb még az se érdekelt mi van vele. Be ültettek egy rendőrautóba, szinte már úgy éreztem hogy be rugdostak (nagyon "kedvesek", és "figyelmesek"). 

- Akkor tud valamit John Grimesról vagy sem? - kérdezte vezetés közben
Most bemártsam vagy nem... jó barátként azt mondanám hogy nem ismerem, de haza kell mennie, biztos érte is aggódnak. Meg én is elmegyek...  Julliennek igaz van, fontos a karrierje, így megszólaltam:
- Igen.
- Tudja hogy jelenleg hol tartózkodik?
- Azt nem, de van egy tippem.
- Hol?
- Egy réten.
- Melyik réten?
- A Nightmare utcából egy kis földúton lehet oda jutni.
- Arra van egy rét? Nem hiszem... 
- Pedig tényleg!

A kocsiban töltött további idő szótlanul telt. Majd bevezettek a rendőrőrsre. És valamilyen kihallgató szobába vittek ahol mondták hogy " értesítették a szüleimet, és maradjak itt amíg vissza nem érkeznek" tök jó. Hát akkor itt a vége. Anyuéktól biztos kapok (nem is keveset). De ilyenkor még nem szabad feladni! megpróbáltam kimenni a szobából, hátha megszökhetek. Próbáltam úgy tenni mintha én is ide tartoznék, csak ez nehéz volt az egyenruha miatt. Így észre is vettek, majd vissza parancsoltak.
Kis idő múlva bejött egy őr hogy megnézze még mindig a helyemen vagyok-e, aztán el is ment. Mivel tudnék innen kiszabadulni? Szinte semmi nem volt a szobában csak egy óra. Elég unalmas volt. Volt még egy ablak is, csak sehogy se lehetett kinyitni. Majd támadt egy elég őrült ötletem...
Széttörtem az órát, és kiszedtem az egyik mutatót, amivel megpiszkáltam a kulcslyukat, és sikeren, 10 percnyi bajlódás után bezárult. Aztán a széttört órából, kivettem az elemet, és megdobtam vele az ablakot, ami széttört, és voltam olyan ügyes, hogy mint egy tűzijáték pattant szét az üveg, így egy szilánk beleállt a csuklómba, amit próbáltam kiszedni, de iszonyatosan fájt, és az üveg csörgésére, már hallottam a lépteket, amik az én szobám felé közelítettek, ezért sietve kimásztam az ablakon.

- Na neee... - mondtam magamnak, mikor megláttam hogy két emelet magasan vagyok - hogy meg fogom ezt még egyszer hálálni magamnak!

Kis téglákba kapaszkodva próbáltam lejjebb ereszkedni az épület oldalán, majd az első emeletnek a párkányának a szélére léptem, úgy hogy nehogy meglássanak, majd leugrottam a fűre. Szerencse hogy a rendőrőrsnek a hátsó részére nézett az ablak amin kimásztam, mert az elől még őrök is vannak.Egy gyönyörű helyen találtam magamat, mintha egy időre rácsok mögé zárták volna az életem, de most szabadjára engedték, hogy hagy folytassam, ott ahol a legjobban érezhetném magam, szomorúságom ellenére. Egy utcán sétáltam végig, amit kedvesen öleltek át a gyönyörű rózsaszín levelű, csak ilyenkor tavasszal virágzó fák. A fű, friss, üde zöld volt, mintha leestem volna az ablakból, és beütöttem volna a fejem, és az álmaimba roskadtam volna. Senki nem volt a környéken, csak egyedül én élveztem a tájat, mintha  csakis én mehetnék végig rajta, mert ez az út valamerre vezet. És ahogy elhagytam a kis gyönyörű fákat, megértettem, hogy miért is húzott erre az akaratom. Megérkeztem oda, ahol először csókolt meg John, a szívem is gyorsabban vert, és melegséget éreztem belülről, de most nem szerettem volna megállni, mert ma aludni is szeretnék valahol. Így a kis földúton felgyalogoltam Mario-hoz, de még mindig ott voltak Jullienék.

- Vissza jött a... - inkább nem írnám le mit mondott Jullien ez után 1. mert nagyon csúnyát 2. mondott olyat is amit azt se tudom mit jelent
- Mario beszélhetnénk? - kérdeztem 
- Aha - ne már, teljesen átvette Jullien stílusát, aki csak maga köré csavarja, hogy elüldözzön innen, aztán rögtön dobja.
- Most ide fogok költözni, de nincs hol laknom, és úgy gondoltam hogy jó lenne ha az apartmanba lenne helyem.
- Abba amibe eddig is voltatok?
- Ha lehet.
- Abba a jövő héten jönnek újabb vendégek, de van egy szoba amit nagyon ritkán vesznek meg, mert elég drága, mert jó nagy, meg szép, és kényelmes, az az apartman legszebb és legjobb szobája.
- Tökéletes lesz! - ahogy beszéltem vele, kezdett elmúlni a Jullien beszéd stílus, és vissza jött az igazi, kedves Mario - de most miért vagy együtt velük? - mutattam a Jedward énektanárjára, és a csapatra.
- Baj?
- Nekem nagyon.
- Miért?
- Mert Jullien kihasznál, és csak azért barátkozik veled hogy elkergessen innen, mert féltékeny hogy nem ő jár Johnnal.
- És most mit tegyek?
- Szakíts vele, mert azt hiszed szeret, de ha elmegyek, akkor majd össze töri a szíved.
- De ő tényleg szeret...
- Csak azt a látszatot akarja kelteni...
- Akkor szakítok vele - majd oda ment, hozzá, és tényleg megtette

De sajnos tökre kiakadt, és olyanokat vágott a fejemhez, hogy ha ezt hallanám valakiről, jó messzire elkerülném. De semmi kedvem nem volt konfliktusba keveredni, én megtettem amit szerettem volna, így  átmentem az apartmanba, ahol áthordtam a cuccaimat. Szomorú voltam mikor láttam hogy Anya gondosan kikészítette az én bőröndömet is, de csalódnia kellett, mert nem mentem. Gyorsa fölkaptam, és Mario valahogy megpróbálta leírni merre lehet az új szobám,kicsit bonyolult, de oda értem... nem igazából kettőször eltévedtem az épületben, majd a portás megszánt mikor látta hogy ötödjére megyek el előtte, és mindig más irányba tartok, így elmondta hogy merre találom. Ez kicsit pontosabb leírás volt, de végül megtaláltam. Izgultam hogy fehér legyen, mert az a kedvenc színem. Beléptem, és ott álltam vagy 5 percig az ajtóban, mert elakadt még a lélegzetem is

- Ilyen nincs! - mondtam magamnak, egyedül egy ekkora lakásban?

Mario most szórakozik vagy tényleg nincs kisebb szoba? Berendezkedtem, de annyi cuccom nem volt, hogy a polcokat megtöltsem, így néhány bútor üresen állt. De terveim szerint John is ide költözik. Tényleg John...

Így történt hogy kiléptem az apartman ajtaján, de nem tudom hogy John hol lakik... megnéztem, a réten, sehol. És éppen vissza a gyönyörű lakásomhoz tartottam, amikor megláttam egy ismerős autót... jajj ne! Majd kiszállt két ember, és amikor megláttak, egyből felismertek, én mozdulatlanul álltam a járdán.
- Mit művelsz itt?
- Anya? - kérdeztem... ilyen gyorsan visszajöttek Londonból?
- Ezt hogy gondoltad? Tudod mennyire aggódtunk? - igaza volt Johnnak - most beszállsz és haza megyünk!
- Anya!
- Nem érdekel, indulsz!
- Emlékszel mit mondtam miután elmentem tegnap?
- Igen.
- Sikerült Mariotól egy szobát kivenni.
- Majd szólunk neki hogy meggondoltad magad, na menjél!
- És a cuccaim nem kellenek?
- Hozd a bőröndöd, kikészítettem az ajtó elé még tegnap.
- Láttam, de azóta már berendezkedtem.
- Újra abba a lakásba?
- Nem, egy másikba.
- Akkor újra bepakolsz.
- Az sok időt elvesz... ha előbb szóltál volna... amúgy meg Mario az összes vendéget lemondta abba a szobába, amibe berendezkedtem, hogy ott tudjak maradni, és nekik adott egy másikat ami ugyanígy néz ki - nem teljesen igaz amit mondtam, de ha nem akarok elmenni?
- Akkor hogy mondjuk most meg neki hogy mégse ha már ennyit fáradozott?
- Ez az! Nem kell megmondani neki!
- De akkor észre veszi hogy elmentél, úgy hogy nem is szóltál neki!
- Vagy nem megyek el! - ezen egy ideig gondolkozott
- Most az egyszer... de mi lesz velünk? Hol találunk munkát itt?
- Ti nyugodtan haza mehettek.
- Ne már, most jöttünk vissza érted Londonból, most menjünk vissza? Ma már eleget utaztunk...
- Akkor erre az éjszakára maradhattok!
- Jó

Megöleltem Anyát, és végre minden megoldódott, már csak Johnt kéne előkeríteni valahonnan, de szerencsére megvan a mobilszáma (természetesen elmentettem). Gyorsan fel invitáltam a szüleimet, akik meglepődtek az óriási 4 személyes lakás láttán, majd boldogan néztem ki az ablakon, miközben Anyu összedobott valamit.
 Gyönyörű volt a naplemente, és végre éreztem a siker mámorító érzését, hogy mindent megoldottam. Bárcsak John is átélhetné velem ezt a pillanatot. Sajnos most ő megint a réten alszik. Eldöntöttem hogy lemegyek érte. Felhúztam a kis kabátomat, már majdnem kiléptem az ajtón amikor:
- Hova mész? - kérdezte Anyu
- Sétálni
Hazudtam. Tényleg ha Anyuék itthon vannak akkor Johnt hogy fogom iderángatni? De nem hagyhatom a réten... mindegy, akkor most tényleg sétálok egyet. Inkább úgy döntöttem meglátogatom Johnt, így a kis földúton igyekeztem felé. Már kezdett homályosodni, a naplemente után, így alig láttam valamit a sötét miatt.
-John -kiáltottam, de senki nem válaszolt - John - kiabáltam.

Ekkor a nyakamba ugrott valaki, és erősen ölelgetni kezdett, miközben simogatta a vállamat.
-John - mondtam inkább magamnak mint neki
Majd felnéztem rá, hogy biztos legyek benne, és nem csalódtam. Magához ölelt, viszonylag szorosan, mintha soha nem akarna elengedni. Újra boldognak éreztem magam, még boldogabbnak mint eddig, a mosolygást abba nem tudtam hagyni.
- Menjünk most máshová.
- Miért? - kérdeztem. Nekem itt, így is már tökéletes volt.
- Itt voltunk már eleget!
Kibújtam az ölelésből, és elindultunk valamerre. Féltem megfogni a kezét, így magamat próbáltam rábeszélni, de nem ment. John megelőzött, és elkapta a kezemet. Nem tudtam hová megyünk, mert nem én szerettem volna máshová menni, így John vezetett el egy árva kis padhoz, ahol nem ült senki. sokáig szótlanul ültünk, és néztük az elsuhanó autókat. Nem volt bátorságom megszólalni, belülről remegtem a félelemtől, mintha borzalmas hideg lenne, de mégis John jelenléte melegséggel nyugtatott. Aztán John elkezdett halkan magában énekelni, egy ismerős, gyönyörű dallamot:
- We sit here watching passing cars, here in the dark, headlights shine like, shooting stars, how beautiful you are - szomorúan hallatszott a dallam, és ezután is csend következett.- Tudod, rád egyeltalán nem úgy gondolok mint Johnra a Jedward-ből.- Hanem? - kérdezte aggódva- Hanem mintha átlagos lennél, bár a hírességed sok mindent meggátol, a kapcsolatunkat is.- Most mondjak le az énekesi pályáról?- Dehogy! Csak ennek ellenére is átlagosnak tűnsz... vagy még mindig nem tudtam felfogni hogy te vagy az a John Grimes.- És? Csak átlagos vagyok? Semmi különleges? Épp hogy elfogadható? - kérdezte szomorú szemekkel, mintha az élete végéig küzdött volna hogy nekem jó legyen, aztán meg azt mondom: ja, átlagos!.- Egy unalmas kilencedik nyaralás után, egy átlagos férfibe szeretnék bele? Szavakkal nem tudnám kifejezni hogy te nekem milyen vagy, mert erre nincs szó.- Akkor írd körül.- Nem tudom... ilyen kedves, és számomra a legfontosabb emberrel még nem találkoztam, de van benned valami nagyon különleges, de nem tudom hogy mi.- Legalább nem ovis szavakkal írtál le, tudod olyan: okos ügyes, aranyos, szép meg az ilyenek.- Szoktam verseket írni, amit szavakkal lehet. És ahhoz bő szókincs szükséges.- Verseket írsz?- Igen.- Milyeneket?- Mindenfélét... hogy minden érdeklődési körnek megfeleljen.- És nekem írtál már?- Egyet.- És tudod kívülről? Elmondod?- Nem tudom most így...- Akkor költesz eggyet?- Most?- Igen!- Miről?- Mindegy!- Jó, mindjárt - gondolkodtam mindenfélén, öt percig, majd megszólaltam, és igyekeztem a szavakat a fejemben tartani, nehogy útközben elfelejtsem - 
Volt hogy néhány szóval kedves akartam lenni
Próbáltam mérgemen is erőt vetni
De a csalódás, az nem kelmégse kímél, azért is ver
volt egyszer hogy megoldottuk de egyszer minden elveszik
a fáklyás menetet egyszer tönkre is teszik
hogy ha még nem lett volna lelkemnek kesergős gondja
döfjön belé egy kést
azzal vést egy hosszú rést
volt egyszer hogy megoldottuk de egyszer minden elveszik
a vérem kicsordul, a kedvem elcseszik
s lesöpörnek az életpadról
senki se kérdi: segítsek? hol?
hagynak a földön, s még belém rugnak
nagy kaján vigyorral arréb is futnak
szemem elől tűnik a táj
ezt érdemlem? Már így is fáj
volt egyszer hogy megoldottuk de egyszer minden elveszik
az élet nem mese mi hol nem volt-tal kezdődik.
- Mi zavar ennyire? - kérdezte aggódva John - minden egyes szóból a keserűséget hallom!
- Jullien!
- Valahogy éreztem! - elgondolkodott - most mit csináljak?
- Nem akarok beleszólni, mert úgyis az lesz, hogy én tettem tönkre mindent, és mindenért én leszek a felelős, Jullient se szeretném jobban magamra haragítani...
- Akkor te mit tennél? - és kezét a combomra helyezte. A gyomrom ugrott eggyet.
- Azonnal kirúgnám, mert te fontosabb lennél nekem!
- Tényleg?
- Tényleg!
Majd erőt vettem magamon és megcsókoltam. Keze a combomról, a hátamra vándorolt, amely gyengéd érintésekkel boldogította az életemet. Mintha újra a réten lennénk, minden eltűnt számomra, csak ő volt... és én...
Nagy fontosak a kommentek, így légyszives most se hagyjátok el őket!

7 - Hogyan tovább?

" Volt olyan hogy megoldottuk, de egyszer minden elveszik"

- Anya... 
Valahogy el szerettem volna mondani az őrült tervemet. Elmondtam neki mindent, hogy itt szeretnék maradni...
- Megőrültél? - jött a válasz... 
- Akkor nem - mondtam ki helyette a választ... nincs kiút, eddig mindent rendesen megoldottunk, most mind hiába, egy utazással ketté vágja azt a szalagot, amivel együttes erővel összekötöttük magunkat Johnnal - ugye tudod hogy most rengeteg mindent elrontottál ezzel az egy szóval?
- Ne haragudj kislányom, de milyen ötlet ez? - elkezdett kiabálni - normális vagy? - kérdezte lenézően 

Kész... ennyi kellett hogy kitörjön belőlem az egy hét összes sérelme... zokogva vettem egy kabátot, felhúztam a cipőmet, és elindultam otthonról. anyáék így este felé már kezdtek csomagolni... ha ott maradtam volna az olyan lenne mintha az éltemet tenném egy bőröndbe, és elvinném egy olyan helyre ami jó messze áll a boldogságtól. Így inkább távolságot vettem a bőröndtől. Kiértem az apartmanból és megláttam Mario-t öltönyben (ami nagy szó, hogy nem 80-as évekbeli öltözetben jár) amint éppen elhagyja a kávézóját.

- Kész vagy a munkával? - kérdeztem tőle boldogan... fú, végre kész lett, és nemsokára hétvége. 
- Öhm... nem.
- Akkor szüneten vagy. - állapítottam meg.
- Nem! - mosolygott rám, mintha képtelen lenne kitalálni.
- Akkor?
- Hát... van egy kedves csaj - közölte velem. 
- Juj, és már van valami? Jártok?
- Még nem.
- És most hozzá mész... akkor menj, nem hátráltatlak!
- Oké, hello!
- Szia! 
Sajnos nekem most nincs kihez mennem, sőt még ötletem sincs hogy hova. Csak leültem egy padra Mario kávézója előtt. És mivel nagyon semmivel se volt elfoglalni magam, így a gondolatomba merültem. Most vissza menjek anyuékhoz? Nem akarok megfagyni éjszaka... így történt hogy elsétáltam az apartman kapujáig, de aztán eszembe jutott, hogy ilyen könnyen nem adom magam, főleg ha az életem további részéről van szó. Fontos hogy bátrak, és lelkileg erősek legyünk, így ezt ki fogom bírni, jobb életem lesz, és lesz mivel büszkélkedni, és nem törtem meg könnyen, így elindultam Mario kávézójának ellentétes irányba. Arra van egy kis liget féle, oda tévedtem.Ránézésre is megmondtam volna hogy hol vagyok (a sok "izgalmas" programban itt is voltunk "párszor") aztán bokrok, és fák alatt barangolva ráakadtam a kis rétre. Akkor mégis hazafelé húzott a lábam, mert a rétről egy kis földút és az utcánkban is vagyok. Ha John is kibírta, akkor nekem is menni fog. Csak egyszer kell szenvednem, azután majd életem végéig hálás leszek magamnak.

A hátamat a réten egy fának döntöttem, és próbáltam elaludni, Nem ment, kemény volt a föld, és csak lefelé csúsztam a kérgen, végül a földön kötöttem ki. Sehogy nem tudtam elaludni. Akkor ezt az éjszakát álmatlanul töltöm? Kezdett egyre jobban sötétedni, alig láttam már. Ahogy az ég is elvesztette világosságát, úgy hidegebb is lett. Fáztam, éhes voltam, nem tudtam aludni... aztán hangokat hallottam a hátam mögött, a levelek ütemes lépések alatt reccsentek meg. Felpattantam a földről, és a fa mögé húzódzkodva próbáltam elbújni az ember elől. Közelebb és közelebb jött, próbáltam mozdulatlan maradni, nehogy észre vegyen, még a fejemet se mertem hátra szegni hogy lássam ki jön. Aztán mikor elég közel ért hozzám, abba maradtak a lépések... akkor észre vett. Levegőt is csak apránként vettem ijedségemben.

- Ki van ott? - kérdezte az ember, férfi lehetett, a hangjából következtettem.
Úgy dobogott a szívem, hogy attól féltem meghallja. Közelebb jött a férfi és oldalról rám nézett.
- Florence? - kérdezte... akkor biztos ismer, aztán ránéztem, és megnyugodtam.
- John!
- Mit keresel itt? Úgy látszik örökké csak bujdosni fogunk - leült mellém
- Holnapra remélem minden megoldódik - ráhajtottam a fejem a vállára
- Téged is kitettek? - kérdezte
- Nem, magamtól jöttem el.
- Miért?
- Mert holnap tudod haza mennénk, és kinek van kedve innen elmenni, hogy itt hagyja az életét! Így először még nem akartam itt éjszakázni, de belőled merítettem erőt, és ha te megtudod csinálni, így én is.
- De azt tudod hogy a szüleid betegre aggódják majd magukat, mert nem találnak meg, egy idegen városban! Értem nem kell... a szüleid gondolom most mindenhol keresnek, és rajtam kérik számon hogy hol voltál, meg hogy én rángattalak bele!
- Bevallom... rólad még nem beszéltem a szüleimnek, mert úgyse érdeklik mit csinálok, leszidnak emiatt, nem is érdeklik mi van velem, most se aggódnak annyira mint egy normális szülő tenné.
- Minden szülő aggódik ha elszökik a gyereke.
- Na mind egy... és te? Már nem is fogsz soha otthon aludni?
- Áh... ma még nem, majd holnap!
- Miért? Akkor elmegy Jullien?
- Én csak azt tudom ki nem megy el - és átkarolta a vállamat.
Én már annyira fáradt voltam hogy ott helyben szememre szállt az álom. Ha John nem lett volna ott, még mindig csak reszketnék a hidegtől, és próbálnék elaludni.

Reggel mikor felkeltem, a fejemet John ölében találtam, ő még aludt. Felültem, és azon kaptam magam, hogy éhes vagyok... fél napja nem ettem. Kicsit sétáltam még a réten, ételt nem tudtam keresni én egy városi lány vagyok, mi lesz ha mérgező bogyót találok? Aztán ráébredtem arra hogy Anyuék gondolom már elutaztak, az időérzékem szerint 10 óra lehet. Vagy Johnnak van igaza, és szét-izgulják magukat. Remélem az első... lefeküdtem a fűre, és elkezdtem pitypangokat fújni, amikor kis gyerek voltam, mindig ezt csináltam. Beletűztem egy szép kis virágot is a hajamba. Lassan John is felébredt, majd lefeküdt mellém. És csak mosolygott, majd azzal szórakozott hogy ő is egy kis virágot tűzött a hajába, és úgy viselkedett mint egy kislány. Nevetés közben a hátamra fordultam, és egy kis aranyos széncinegét láttam a fa levelei közt, aki éppen egy almát csipegetett. Alma... most jöttem rá hogy ez egy alma fa, én meg ezer éve nem ettem. Felálltam és szedtem egy piros, mosolygós almát. Mikor ezt John is észrevette, ő is szedett, de annak a hátulja rohadt volt, csak előröl tűnt szépnek, azt a gyümölcsöt el is dobta, majd szedett egy másikat, amit jobban szemügyre vett.
- Szerinted már elmentek? - kérdeztem, a fa alatt ülve, miközben ettem az almát.
- Kik?
- Anyuék.
- Azt nem tudom, de biztos vagyok benne hogy aggódnak miattad.
- Ezután jössz elintézni Mariónál a lakást?
- Most kihasználod a szeretetét?
- Nem... de tudja mennyire fontos ez nekem, ezért teszek meg ezért mindent. Na akkor jössz?
- Jó, jövök.
- Szuper.

Még megettük az almákat, amennyi belénk fért, aztán elindultunk a kis földúton abba az utcába ahol a Nightmare kávézó van. Útközben szokás szerint próbáltuk leporolni magunkat, John kiszedett a hajamból egy falevelet, és azt próbálgattuk hogy hogy fogjuk megkérni erre Mariot.
- Szia! Mario hol van? - kérdeztem az ismerős pincérfiútól Adamtől.
- Mario? Ma nem jött be dolgozni, tegnap se volt.
- Megcsinálta az összes dolgát?
- Nem, de nem is szólt ide hogy nem jön, mi is őt keressük, máskor mindig korán itt van és bent rendezi a papírokat, a számlákat meg mindent.
- Nekem tegnap azt mondta hogy egy csajhoz megy.
- Tényleg? Kihez?
- Azt nem mondta... vagyis nem kérdeztem. Hát akkor kérek egy limonádét.
- Gondoltam - hát ez van ha az ember limonádé függő, és mindenki megjegyzi, úgy hogy mondania se kell hogy mit kér.
- Én meg egy forró csokit - szólalt meg John is.
Leültünk egy kis asztalhoz, és azon tűnődtem hogy hol és kivel lehet most Mario. A fél várost ismerem, de valahogy senkivel nem tudnám elképzelni. Miután elfogyasztottuk azt amit rendeltünk, sétáltunk, mert haza nem mehettünk. Már 1-2 órával elmúlt dél, de nem voltunk éhesek, mert jól laktunk az almával. Délután hat lehetett, mikor már kezdett sötétedni, észre vettük Mariot, aki dohányzik. Mi? Mario sosem szokott cigizni. Majd észre vettük a mögötte levő társaságot is. Rossz helyre keveredett.
- Mario! - kiáltottam rá
- Mi van? - kérdezte... ilyen hangnemben még sose beszélt velem.
- Kik ezek? Mit csinálsz? - kitéptem a szájából a cigarettát.
- Ja... a barátnőm 
És magához húzott egy lányt, a többiek közül. Egy szőke, ismerős lány volt, aki gúnyosan mosolygott rám, aztán előjöttek a régi emlékeim, és eszembe jutott ki is ő... persze, csak ő keverhette ebbe a társaságba! A fogam erősen összezártam, a kezemet ökölbe húztam, és hihetetlenül mérges voltam arra az illetőre. Először az én életemet akarta tönkre tenni, most meg a nagybátyámét. De az én életemet nem tudta, mert akit tőlem el szeretett volna venni, az itt mellettem áll, és én is rengeteg mindent elvesztettem azért, hogy most itt álljon. A saját boldogságomat megtudtam védeni, de két életért már nem tudok küzdeni. Ő Jullien.

- Itt vagy? Te raboltad el Johnt 2 napra? - engem gyanúsít... most megtudnám ütni - Te neked meg fogalmad sincs hogy Edwardnak milyen egyedül koncertezni? És a szüleidnek mit kellett összehazudnia az újságoknak hogy miért nem voltál jelen - és John lába elé köpött... jól megalázta - ennyit a karrierednek... de legrosszabb hogy Edwardénak is miattad! - kaptam a kezemet, hogy most jól leütöm.
- Ne! - fogta meg az öklömet, mielőtt még Jullien t eltalálta volna - nem kell az erőszak.

Ne! Bezzeg ha Jullien akarna megütni engedné. Inkább nem akartam veszekedésbe kerülni, így sírva elszaladtam. Kivételese nem a rét felé, mert ott John megtalálna, és miatta vesztettem el a szüleimet, otthonom sincs, a nagybátyám rossz társaságba keveredett, jobb lesz John nélkül, mert miatta vesztettem el mindent, és ki tudja mit vesz el az élet ezután. 
- Florence! Kérlek ne rohanj el 
kiáltotta utánam John, és próbált utol érni, de még az ő édes szavai sem érdekeltek. A réttel ellentétes irányba menekültem, és a Phoenix park felé vitt a fejem. Útközben John is lemaradt, és közben azon gondolkodtam hogy írok egy könyvet arról hogy: hogyan tegyük tönkre az életünket. 1. legyünk szerelmesek...

Kommenteljetek, ha tetszett ez a rész is, a vélemények nagyon fontosak! A bal felső sarokban lehet szavazni! 

6. fejezet - egy szál tulipán

"Volt egy árva tulipán a kis rét közepében, csak egyedül hajladozott a tavaszi erős szélben. "

Futott oda hozzá. Ez bolond? Hátba csapta Johnt! Még el sem köszöntünk egymástól. Szegény, jól meg fogja kapni Jullien-től! Letöröltem a könnyeimet, így mentem fel haza, hogy ne látszódjon mi is történt valójában. Ha a szüleim tudnák, hogy mi történt igazából, akkor szerintem én se járnék jobban mint John. 
- Haza jöttél? - kérdezte apa aki épp valami szendvicset evett a konyhában.
- Igen. - mondtam, mintha ez nem lenne annyira egyértelmű.

Még mindig szomorú voltam kicsit a Julliennel történt incidens miatt, de hát John így is szeretni fog majd engem, és ez a lényeg, végül is csak egy ember küldött el, és csak ő nem szeret engem (remélem). Aludtam rá egyet, hátha jobban érzem magam, hát kicsit jobb lett, de egész nap vártam John életjelére, mert nem hívott, hogy még ezen a héten találkozzunk... aztán mehettem Anyuékkal, meg néhány itt élő barátunkkal (Adammel, Marioval stb.) cricket-ezni ah... már annyiszor voltam hogy szinte profinak érzem magamat (nem mintha nagy sport bajnok lennék). Aztán az egyik szünetbe leültem a padra, utánam jött Adam is.

- Na - ült le mellém - elég fárasztó azért...
- Hát ha már ötvenedszerre jársz itt akkor csak meg szokod - utaltam a "változó" programra.
- Legalább Mario jól érzi magát mert mostanában elég sokat dolgozik... már NightMario-nak hívjuk, mert este is  ott veszkelődik a papírokkal.
- De nem fáradt?
- Ő? Sose!
- Hmm - húztam el a számat - szegény...
- Még azt se engedi hogy segítsünk neki! Szabadságra se menne, pedig mi tartanánk a boltot... mondjuk lehet hogy sokat dolgozik, de emiatt kiválóan megy az üzlet, szóval meg kell becsülni!
- Elég tehetséges üzletember - dicsértem meg én is majd vissza kellett menni cricket-ezni...

Semmi érdekes nem történt a "délutáni jó programban" miért? Johnon kívül nem nagyon volt jó része az utazásnak. Haza mentem félig már álmomban, úgy hogy már arra se emlékeztem hogyan, annyira fáradt voltam, a "sok" sportolást... amúgy meg nem nagyon szoktam mozogni. Aztán felébredtem... azt inkább nem mondanám el hogy, de hogy mikor... másnap fél tízkor. Aztán elmentünk a partra sétálni (még nem volt az a fürödjünk!!! idő... miért nem nyáron jövünk?) 

A víz fodrozódását néztem, miközben Anyuék valami nasit vettek, és Johnra gondoltam sok helyen olvastam már mert sokat olvasok, és hála nekem, már kiolvastam a könyvet amit elvileg a "nyaralásra hoztam... na szóval olvastam hogy a víz az érzelem jelképe. A nagy töprengésben leültem egy padra, és csak azon gondolkoztam hogy miért küldött el Jullien? A lelkembe vésett seb már kezdett beforrni, de még az emlékek megmaradtak... és ha rá nézel tudod hol szerezted a sebet. Próbálom elfelejteni, de üldözi a gondolataimat, és John is kevesebbet jut eszembe... sosem értem hogy akik bántanak miért csinálják? Semmi okuk rá, de ők is a lelkembe tipornak! John... megígérte hogy találkozunk! Holnap van az egyetlen nap rá, holnap után, Pénteken már indulunk...

Tökéletes, megint "tök jó" helyzetben vagyok! 

*John szemszöge*

Néztem ahogy Florence könnyeit törölgetve siet be az apartmanba, majd becsapódott az ajtó, és onnantól az én szívem ajtaja is kulcsra zárta magát. Most már nekünk is haza kéne indulni, így Jullien idegesen belökött az autóba, a többiek utánam, szerencsére ők megúszták a mai "verekedést".

- Nem hiszem el hogy fontosabb neked az a lány - ránéztem... most lett volna kedvem kirúgni, de honnan kerítünk másik énektanárt? Így vissza fordultam, és kinéztem az ablakon - most meg megvagy sértődve mi?

Inkább nem szólnék hozzá. Nem is szóltam. Hazamentem, és lefeküdtem, mert elég fárasztó nap volt, szomorú, de boldog is egyszerre. Másnap korán keltem, igyekeztem új lappal indítani. Egy szép öltönyt próbáltam felvenni, és vettem egy rózsát a virágboltban. Igyekeztem Florencehez... de útközben összetalálkoztam Julliennel.
- Hát te? - kérdezte undokan
- És te? - kérdeztem vissza flegmán, úgy látszott hozzánk tartott, de miért?
- Jövök hozzátok énekelgetni - az a hangsúly, amivel velem beszélt, kiállhatatlan volt, és lebecsmérlő - na és te? Kiöltöztünk? Hová? A kis csajhoz, aki tönkre szeretné tenni a karriered? Az életed?
- Nem! Ahhoz megyek, akinek fontos a karrierem, mert tegnap a kapcsolatunkat is kockáztatta érte, még el is küldted ... - tovább mentem volna Florence-hez, de utamat állta.
- Erről beszéltem... elcsavarja a fejed hahó - pofon csapott - új dalt kéne felvenni! Ha te kilépsz a kis csaj miatt azzal Edward munkáját is gátolod! Jön ez a csaj, Angliából, egy hétre, te meg játszod a... - elkezdte masszírozni a halántékát - fú... baromi ideges vagyok - hagyta abba a mondatát, majd sokáig idegesen gondolkozott hogy mi legyen - jó... vissza mész, és elfelejted a kis csajt 

Ha nem lennék tekintettel kettőnk eddigi, és a jövő béli karrierjére,  egyből kirúgtam volna, ennyire ellenszenves személlyel kínkeserv dolgozni! Felvettük a dalt, még egy kicsit sem hajlottam a jókedvre... nem is volt olyan jó kedvem, már második napja. Mi legyen a rózsával? Elviszem Anyuhoz. Így történt, hogy bementem anyu szobájába, és mindenképpen kihagyhatatlannak éreztem, hogy beszéljek vele.
- Anya? - kopogtam, majd belépve a szobába láttam hogy olvas.
- Igen? - emelte el az arcából a könyvet, és amint észre vette a szomorúságot a hangomban, végtelen, Anyai aggódással fordult felém - mi a baj? Mi történt?
- Julliennel van bajom! Florence-t kitagadta tegnap, úgy hogy a könnyeibe menekülve találtam a réten! - beszéltem vele már róla, így tudja hogy szerelmes vagyok - tönkretesz mindent...
- Rúgd ki! Nem szeretném ha boldogtalan lennél, keresünk új ének tanárt!
- Kit? Hol találunk? Nem fog könnyen menni...
- Akkor? Csak szenvedsz, és hagyod hogy bántson téged, meg Florence-t?
- Nem engedi hogy elmenjek hozzá... már a barátaimmal se tarthatom a kapcsolatot? kisajátít, neki csak a munka létezik, és másokat is dolgoztat!
- Ha nem szeretnéd kirúgni, akkor mit csináljunk? Úgy is ott fog őrködni, nehogy elszabadulj!
- Akkor megszökök... ma máshol alszom, és holnap reggel elmegyek Florencért, ma már túl késő van ahhoz hogy zavarjam! Holnap van az utolsó nap hogy találkozzunk, Pénteken már megy vissza Londonba!
- Hol alszol majd? Nincs kinél...
- Majd megoldom! Ezt neki vettem, de Jullien az utamba állt - adtam a kezébe a rózsát, megpusziltam búcsúzás képpen.

Szedtem egy zacskóba a hűtőből valami ételt, hogy ne étlen szomjan teljen az estém: vittem egy üveg vizet, és kicsit régebbről megmaradt petrezselymes krumplit, és rántott húst dobozban, evőeszközzel. Majd elindultam, de mint gondoltam Jullien a kertben toporgott, és a telefonján matatott valamit, majd a lépteim hallatán, felnézett.
- Már megint a kis csajhoz? Ilyen későn?
- Most már örökké nyomozni fogsz utánam?
- Egész este itt állok majd, csak nehogy ki szökj innen!
- Ez börtön? Én lakásnak nevezném.
- Tőlem... na, de hova mész? - állta el az utamat
- Kidobom a szemetet - mutattam a kis zacskóra, ami amúgy meg a vacsorám, meg reggelim lett volna.
- Menj, de öt perc múlva itt lássalak.

Kimentem a kapun, de amint kiérem a látószögéből, rohanni kezdtem, így hirtelen azt se tudtam hova, de siettem. A kezeim közt zörgött a zacskó, benne ugráltak a dolgok, csak a szél ráncigálta a hajamat. És odaértem oda, ahol először csókoltam meg... itt Jullien nem találna meg, ő még azt se tudja ki vagyok belülről, fogalma nincs róla, hogy én ide járok bánatomban. Már nagyon késő lehetett, este 10 körül. A fejem alá tettem az ételes dobozt, miután lefeküdtem a rét füvére. Ha valahol szívesebben aludnék mint azon a réten, ahol 1 napja történt az a varázslatos csoda, amit senki nem vehet el az emlékeim közül. Elaludtam (ami elég nehéz volt) de felkeltem mégis, az eső miatt... pont most kellett elerednie? Átköltöztem egy fa alá, de ott sem volt rózsásabb a helyzet. Az eső hangjára aludtam el.

Másnap felébredtem, és viszonylag jól aludtam a körülményekhez képest. Valami virágot kéne találni, amit majd Florence kezébe adhatok, amikor újra meglátom. Volt egy árva tulipán a kis rét közepében, csak egyedül hajladozott a tavaszi erős szélben. Leszakítottam, és azt vittem magammal, útközben valamennyire próbáltam lesöpörni magamról a sok port, meg sarat, ami este rám ragadt, hogy legalább elfogadható legyen a kinézetem.

*Florence szemszöge*

Úgy feküdtem hogy már a reményem is elszállt, hogy John eljön értem, mert gondolom nem jön mert Jullien nem engedi neki. Sírva feküdtem le, nagyon nem is aludtam. Gondoltam holnap se fog eljönni, ha eddig nem jelentkezett. Reggel felkeltem, és kinyitotta a szemem. A fal felé fordulva feküdtem, de egyből behunytam a szemem, nem volt ma kedvem felkelni. Magamra húztam a takarót, mert az ablakból a nap a szemembe világított, és bármennyire is hívogatott, nem akartam felkelni. Nagy ijedségemre valaki megfogta a vállam, és 
megsimogatta. Ledobtam magamról a takarót, és ijedten néztem a vállam mögé.

- Felébredtél? - kérdezte ő. De hogy került ide? Jullien megengedte? Nem, nem.... ilyen nincs, elszökött otthonról!
- Te meg... - nem bírtam meg szólalni... mi csinált?
- Ez a tied - nyomott a kezembe egy száll tulipánt John, miután megállapította hogy képtelen vagyok megszólalni.
- Köszi... miért csak most jöttél?
- Ehm... - megvakarta a fejét - ez hosszú, de most búcsúzóul elviszlek valahová!
- Búcsúzóul? Miért? Most mentek Los Angeles-be?
- Te mész vissza Londonba... de most öltözz, hogy minél több időt töltsünk együtt.
- Jó!
el is felejtettem hogy holnap már véget ér az 1 hetes vakációm! Aztán vissza az iskolapadba! Nem hittem volna 1 héttel ezelőtt hogy semmi kedvem nem lesz majd innen elmenni! Felöltözésnél külön figyelmet fordítottam arra, hogy szép ruhát vegyek fel, az utolsó találkozásra. Rosszul hangzik, de... mit csináljak? Nagyot sóhajtottam, majd kiléptünk az apartmanból.
- És hova megyünk? A Nightmare kávézóba? - kérdeztem
- Nem, most valahová különlegesebb helyre, mert ott már voltunk, szeretném ha sosem felejtenéd el

Mosolyogtam. Megfogta a kezemet, és húzott maga után, vezetett a különleges hely felé. Menyire vártam ezt a pillanatot, hogy eljöjjön értem, mégis szomorú vagyok mivel ez a búcsú! Pedig most ketten vagyunk csak. Sok helyen fordultunk erre-arra olyan  utcákba, ahol még eddig nem jártam... ez pedig nagy szó, mert 9 éve ide járunk nyaralni, és szinte már az egész város minden utcáját kívülről tudom, de itt még nem voltam. Megérkeztünk, egy kis hangulatos helyre, ahol Mexikói ételeket szolgáltak fel.

- Na... tetszik a hely? - kérdezte
- Igen, szép, meg minden, gondolom a kaja is jó... - nem vagyok híres a kitűnő fogalmazásban, de remélem kiszűrte belőle hogy megfelel. Kijött egy pincér, rendeltünk, és nagyon semmi különös nem volt - Ezután mi lesz? - kérdeztem, ameddig a kajára várakoztunk.
- Nem tudom, a helyzet eléggé bonyolult - hát, ez igaz
- Mondjuk vehetnék itt egy házat... - közöltem vele az őrült ötletemet.
- Egyedül laknál itt? A tanulás? És kitől vennél? Nincs annyi pénzed hogy vegyél egy házat. Ez miattam? Ne...
- Hát Mario gondolom engedné hogy az apartmanban lakjak, aztán csak egy magántanárra kell költeni.
- Az apartman, nem eladó ház! És ingyen?
- Mario-nak nagy szíve van...
- De ezt nem szabad kihasználni! - igaza van - és egyedül? 
- Itt leszel velem te, majd beköltözöl, és így nem idegesít majd Jullien se. Csak néha, de akkor is csak a munka miatt.
- Ez nem ennyire egyszerű, mint ahogy te most kigondolod.
- Tudom, de majd megoldom!

Ezután kihozták az ételt, és semmi érdekes nem történt. John hazakísért, majd a kapunál adott egy búcsúcsókot,  és elment. Haza mentem, egyből egy vázába helyeztem a kis tulipánom, majd bementem a szobámba sírni. Soha többé nem látom már Johnt. Majd eszembe jutott ez az ideköltözök rizikós ötlet. Valahogy próbáltam erőt venni magamon, és kimentem a konyhába ahol Anya főzött valamit.

- Anya... - valahogy el szerettem volna mondani az őrült tervemet

Remélem tetszett ez a rész is, írjatok komikat ha tetszett, vagy véleményezzétek, szavazni is lehet hogy Florence kivel jöjjön össze :)